Az Amerika kapitány: Polgárháborúban Steve Rogers az újjáalakult Bosszúállók csapatának élén próbál gondoskodni az emberiség biztonságáról. Azonban egy újabb incidens következik be, amelynek nem várt következményei lesznek. A Bosszúállókon egyre nő a politikai nyomás, hogy egy kormányzati szerv irányítsa őket, akiknek be kell számolniuk akcióikról. Az új rend megosztja a Bosszúállókat, a csapat két részre szakad. Az egyik csoport élén Steve Rogers áll, aki úgy véli, a Bosszúállóknak szabadon kellene tevékenykednie, hogy védelmezhessék az emberiséget. A másik frakció élén Tony Stark, aki az irányítás és elszámoltathatóság eszméjét támogatja. A nézőknek döntenie kell, hogy melyik tábornak drukkolnak, miközben a háború immár két fronton zajlik.

Őszintén szólva nem égtem a hype tüzében, hogy láthassam ezt a folytatást, de nyilvánvalóan ott ültem a premier előtti vetítésen, hiszen szeretem a Marvel univerzumát, viszont most valami egy kicsit eltört bennem. Olyan, mintha az Amerika Kapitány: Polgárháború csak egy átvezetés lenne, egy űrkitöltő valami közé, ami arra hivatott, hogy egy nagyobb eseményt vezessen fel. Nincs is ezzel gond, csak manapság már feljebb tornázták a nézők ingerküszöbét, így sok helyen elgondolkodtatott, hogy igazándiból mi újat tud felmutatni ez a folytatás? Van benne szuperhősök között zajló bunyó, gonoszok üldözése, zúzás, aprítás, és mindez miért? Nyilvánvaló, hogy a szórakoztatás a cél, csak épp voltak jelenetek, amelyek irtó nevetségesen jöttek át, és nem azért, mert a készítők így szánták. Írom is bővebben.

Az az érésem, hogy a rendezőpáros, Anthony Russo és Joe Russo kicsit túlvállalták magukat. Remek duó, ehhez kétség nem fért ez idáig, viszont ez a kaland kicsit próbára tette őket is, azt pedig egyszerűen nem tudom felfogni, hogy Trent Opaloch operatőrt miért engedték a film közelébe… de róla majd később. Az volt a legnagyobb bajom úgy összességében az egésszel, hogy a legtöbb akciójelenet súlytalan volt. Hiába van ennyi remek szuperhős egy hordába terelve, majd egymás ellen uszítva, nem tudtam maradéktalanul elhinni, hogy ők ténylegesen egymás ellen mennek. Ez alól egyetlen jelenet a kivétel, amikor a végén Tony és Steve egymásnak esnek. Akkor viszont megijedtem picit, hogy hol szabnak határt önmaguknak.

A mentőbójáknak az a dolguk, hogy életeket mentsenek, jelen esetben pedig ezek azok a pontok, amelyek feldobják a filmet, üdítően hatnak, és végre valami újat is mutatnak. Az egyik ilyen állomás Fekete Párduc, és az ő gyorstalpalós háttere. Nagyon bírom a figurát már most, pedig képregény olvasás híján semmit sem tudtam a karakterről, de iszonyúan tetszett a bölcsessége, a rugalmas hozzáállása, és úgy összességében minden, ahogyan lekezelt egy-egy szituációt. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Chadwick Boseman tökéletesen alkalmas erre a szerepre. Pontosan érezte, hogy hol vannak a határok, hol kell megállni, továbbmenni színészkedés terén. Egyszerűen lenyűgözött maga a karakter, és ő is.

A második mentőbója pedig Pókember, és az a helyzet, hogy az elmúlt hetekben annyira kerültem a különféle anyagokat a filmhez, hogy csak a játékidő közepénél ugrott be, hogy még vele is találkozunk. Egyelőre Tom Holland nagyon szimpatikus, és harmonikusnak tűnt az a kapcsolat, ami közte és Tony között kezd kialakulni. Ugyan kisebb, de fénypont ebben a melléktörténetben az új May néni, akit Marisa Tomei játszik, és Tonynak igaza van, amikor vele kapcsolatban dobálózik a dögös szóval. Pókember gyerekes poénokkal gurít, de ez rendjén van, hiszen ő valójában ilyen, és jó kis bosszúállónak bizonyul, szóval örülök, hogy végül ez a karakter is bekerül ebbe a világba.

Ebben a filmben mindenki öregebb lett: Chris Evans, Robert Downey Jr., Anthony Mackie, Scarlett Johansson, Sebastian Stan, Don Cheadle és Jeremy Renner is, de ide sorolnám még Elizabeth Olsent. És most természetesen nem az eltelt cirka két évre gondolok, hanem a karakterek fejlődésére. Mindenki kicsit megfontoltabb, másképp gondolkodik, ami ehhez az egész nagy balhéhoz vezetett. Legalább ennyi kapaszkodóm volt a már ismert szuperhősökben, akik ezúttal tényleg kevésbé tudtak meglepni, és ennek volt köszönhető az is, hogy néha az unalom utcájába tévedtem. A szereplők között mazsolázva megtaláljuk Daniel Brühlt is, akivel még nagyobb céljuk lehet a készítőknek, hiszen Brühl itt még csak alapjáraton játszadozott.

Emily VanCamp karakterével is jó irányt vettek, és végre kicsit fontosabb szerepet kapott. A kis Hobbitunk, Martin Freeman is menő szerepet zsákolt be, nagyon bírtam őt is, és Frank Grillo is keménynek bizonyult. A konklúzió, hogy a szereplőkkel nincs gond, de szükséges volt, hogy új arcokat is megismerhessünk, mert egyébként befigyelt volna az "újra a régi lemez" elv. Ja, Stan Lee cameója minden eddiginél hatalmasabb, nehogy lemaradjatok róla! És akkor az operatőr. Nem tudom, hogy a Marvel mit képzelt, vagy látták-e egyáltalán a végleges vágást, de basszus, annyi szent, hogy ez a Trent Opaloch nem igazán tudott mihez kezdeni a kamerával. Ezt úgy képzeljétek el, hogy voltak olyan jelenetek, amikor konkrétan rángatta ide-oda, ráadásul túl közel volt a szereplőkhöz. Ilyen az első két-három nagyobb összeröffenés, utána valamire rájöttek…

A képi világa ezt leszámítva rendben volt, de ez alapkövetelmény egy negyedmilliárdos büdzséjű, és ekkora kaliberű filmnél. Nemrégiben hoztam fel magam az Agents of S.H.I.E.L.D. sorozattal, és az a helyzet, hogy kicsit bátornak tűnik, amit írok, de voltak részek, amik jobban sikerültek, mint az Amerika Kapitány: Polgárháború egyes jelenetei. Szerencsére a következő felvonás a Doctor Strange lesz, ami az előzetese alapján biztatóbbnak tűnik, és nem mondom, hogy nagyon utáltam ezt a folytatást, de hogy nem rohannék moziba, hogy újra láthassam, az ziher. Egy laza 8/10 elfér rá, de nagyon remélem, hogy a Bosszúállók 3-ra összekapják magukat, és eszközölnek egy kis vérfrissítést. Arról nem is beszélve, hogy anno A tél katonája félelmetesen jól működött…