A film Margaret Thatchernek állít emléket, aki a nyugati világ első női miniszterelnökeként ledöntötte a korlátokat nemek és osztályok között, és egy addig férfiak uralta világban Nagy-Britannia élére állt. A történet a hatalomról és az azért fizetett árról szól - egy különleges nő meglepő és intim portréján keresztül.

Phyllida Lloyd direktorasszony és Meryl Streep a Mamma Mia! után immáron másodjára dolgozott együtt, és a végeredmény elég fenomenális lett. Életrajzi film Anglia egyetlen női miniszterelnökéről, akit a bámulatos Meryl Streep elevenített meg a vásznon. Mindenképpen látni akartam az Oscar-jelölése miatt, pedig annyira nem vonzott a téma, annyira mégis érdekesen töltötték ki a játékidőt, hogy ne unatkozzak. A hangulatának köszönhető, hogy sodortak magukkal az események, és mindig találtam valamit, ami miatt nem unatkoztam. Persze ez mit sem változtat azon, kissé száraz, és letagadhatatlanul, ízig-vérig angol alkotás, ami nem feltétlenül fog mindenkinek feküdni. Valószínűleg én is most láttam először és utoljára, csak mert ez számomra nem egy olyan film, amit úgy újranézősnek tűnik, de a fene se tudja, mit hoz még a jövő. Elképzelhető, hogy ezt egy angol származású ember nem így gondolja, de hát én távol vagyok attól, szóval…

Sokan hangoztatták, hogy George Clooney élete legjobb alakítását nyújtja az Utódokban, én meg azt mondom, hogy Meryl Streep merítette ki teljes színészi eszköztárát, és olyan hitelességgel játszotta el a címszereplőt, ahogyan még sohasem láthattuk. Eszméletlen az a hanghordozás, hanglejtés, ahogyan beszél, és ez teljesen olyan, mintha nem is ő maga lenne - és akkor még ott van ezek mellé a járása, a mozdulatai, a viselkedése. Engem minden kétséget kizárva meggyőzött, és ha ezért az alakításért nem jutalmazzák Oscar-szobrocskával, akkor az Akadémia elmehet a fenébe. Vagy lehet, hogy a cseh2-t nézték. Fiatalkori énjét is teljesen helyénvaló módon kelti életre Alexandra Roach, és akkor most jön a lényeg, amikor Meryl Streepet annyira elmaszkírozták, hogy szinte felismerhetetlen. Többször mondogattam a film alatt, hogy ez nem Meryl Streep, pedig tudtam, hogy de, szóval az maszkos jelölését sem ártana díjra váltani. Jim Broadbent is remekelt, meg úgy igazából mindenki helyén volt, és tényleg egy olyan történet került filmre, ami nem is olyan régen még a valóság volt. Mondjuk erre én pont nem emlékszem, de sokakban biztos vagyok, hogy igen.

Megfigyelhető, hogy az egész filmnek van egy különös színvilága, pontosabban olyan fakószerű minden, amely annyira nagyszerűen tükrözi az 1970-es évek hangulatát. Ezt még tudják tetézni a nagyszerű zenéivel, amelyeknek köszönhetően még átélhetőbb az ottani hangulat, a feszültség, a magány, a törekvés, vagy mindegy, hogy épp mi van az előtérben. Kissé olyan hatást keltettek bennem, mintha egy fesztiválos életrajzi dráma előtt ülnék, és ez kimondottan nem rossz. Erre nem árt számítani, mert az előzeteséből ez egyáltalán nem jön át.

Egyet aludtam rá, muszáj volt egyszerűen, és most a trailert újranézve igazán jó szívvel gondolok rá vissza, és hiába kemény, mégis nagyszerű filmélményt köszönhetek neki. A 8/10 simán megvan, több ez nálam nem is lehetett volna, mert túl angol. Nekem.