Mindenki igazi társra vágyik. Olyanra, aki figyel, aki megért, aki segít, és aki szeret. Theodore (Joaquin Phoenix) nagyon lassan heveri ki a válását, egyedül él, és nem barátkozik könnyen. Napközben egy számítógépen dolgozik, esténként egy másik számítógépen játszik - és unalmában letölt egy új programot: egy intelligens operációs rendszert. És minden megváltozik. Az egzotikus hangú rendszer (Scarlett Johansson), vagyis Samantha felforgatja addig túl egyforma napait. Mindent tud, mindent ért, és egyre közelebb kerül Theodore-hoz. Olyan közel, hogy a férfi néha már úgy érzi: Samantha testestül-lelkestül az övé…

Rengeteg dolgot megmozgatott bennem Spike Jonze romantikus művészfilmje - merthogy erről van itt szó egészen konkrétan. Meglehetősen precíz mű, de nem Oscaros, hanem művész, bár előbbi soraiból sem lóg ki. Méghozzá azért, mert manapság minden filmre ráhúzzák ezt a régies, mégis agyonszűrőzött képi világot, ami nyilván nyerő az Akadémia tagjainál. Hadd ne soroljak fel példákat, hiszen nem egy ilyen van, és már kezdek kicsit kilenni ettől a rutin-hozzávalótól.

Ellenben inkább arról beszélnék, hogy mennyire fontos, hogy mikor és hol mutatnak be egy filmet. Ugyanis A nő kimondottan fesztiválos alkotás, amit egy ilyen eseményen sokkal jobban tudtam volna élvezni, jobban átélni a filmben történteket. Ezt az elméletemet pedig nagyszerűen alátámasztja, hogy a New Yorkin nyitott, aztán jött Hamptons, Róma, az AFI és végül Torontó is többek közt. Egy ilyen filmmel így kell nyomulni, és akármennyire hülyén hangzik, de itthon is egy fesztivál keretein belül bemutatva lett volna igazán átütő élmény. Nyilván erre nincs mindig lehetőség, de ez már nem a film hibája.

Ezektől függetlenül abszolút értékes műről beszélünk, amiből kevés akad, és rengeteg érzést, gondolatot megmozgatott bennem. A forgatókönyv briliáns, mint ahogyan a rózsaszín (felhős) posztere is a bús fejet vágó Joaquin Phoenixszel együtt. Ami a szövegét illeti, látszik rajta, hogy Jonze beleadta szívét-lelkét, mert a szereplők szájából elhangzó mondatok nem csak űrkitöltő szavak, hanem jóval többek ettől. Még abban az esetben is, ha a gépből jön ez a hang, de ScarJo-ról később. Nem vitás, hogy korszakalkotó dráma, amelyben tökéletesen keverednek a múlt és a jelen elemei.

Eleinte nem tudtam hová tenni, hogy a szereplők nem mai ruhákban flangálnak, és a viseletek is ezzel vannak összhangban, viszont a kütyük húznak egy határt a kettő közé. Igen, főleg Samanthára gondolok, akinek a hangját Scarlett Johansson szolgáltatja. Kétség nem fér hozzá, szépen bánt a karakter hangjával, és valami olyan valósult meg neki és a rendező ötletének hála, amivel nem találkozunk minden nap. Ellenben, azért túlzás lenne, hogy ezért Oscar-díjat kapjon, így nem is értem pontosan, hogy hetekkel ezelőtt miért kellett ezen rágódni. Remek, de miért kell egyből összekapcsolni az Oscarral?

Nyilván átvitt értelemben írom, de Joaquin Phoenixnek annyit tudok üzenni, hogy így jár az, aki ScarJo-val jár. Egyáltalán nem leptek meg a film záró képsoraival, valahol számítottam erre, ami talán akkor lett volna meglepetés, ha beránt a film, és nem enged gondolkodni. Ergo, fesztivál. Tudjátok, hogy odáig vagyok a fesztiválos alkotásokért, és ez egy vérbeli abból a fajtából, csak rossz helyen volt rossz időben. Phoenix színészi játékának hála tökéletesen átélhető, amin keresztülmegy, és ezt bizony senki nem veheti el tőle. Igen, ezen a fronton még az Oscar-jelölés is megérdemelt lett volna.

A mellékszerepeket sem kis színészekre bízták, hiszen Amy Adams alakítása sem két centet ér, de nagyon bírtam még Olivia Wilde-ot is, viszont Rooney Mara kicsit idegen volt, amit inkább másképp fogok fel, úgy, hogy a film előnyére váljon. Merthogy lehet így is, mindenféle akarat nélkül. Visszatérve a női főszereplőre, vagyis Johanssonra, azon kezdem el gondolkodni, hogyha még sohasem láttam volna, akkor vajon tudnék-e bízni benne, vagy tényleg volt annyira lágy és kedves a hangja, hogy bármit benyal tőle a tulajdonosa. Mondjuk az már kicsit sok volt a részéről, amikor Phoenix magándolgai között turkált - most kimondottan a leveleire gondolok, merthogy más területen egyébként is nehéz lett volna.

A film zenéjén William Butler és Owen Pallett dolgoztak, akik szintén említést érdemelnek, mert gyakran ezek miatt tudott hatással lenni rám az adott jelenet. És végül is, igen, a látványtervezés is célba talált, de nem feltétlenül az év legjobbja. Vagyis inkább úgy írom, hogy nem vagyok én hozzászokva, hogy egy ilyesfajta filmet megszórjanak jelölésekkel.

Kedves alkotás, szépen fogok rá visszaemlékezni, de tényleg rosszkor volt rossz helyen. Értékekben gazdag, és a monológok mondandója egyenesen tökély, 8/10.