Egy San Franciscó-i kutatólaboratóriumban egyre közelebb kerülnek az Alzheimer-kór gyógyszerének megtalálásához. Ám a szer másképp hat az emberekre, mint a kísérleti csimpánzokra. Az emberek – köztük a kutatást vezető orvos (James Franco) apja – átmeneti javulás után váratlan és kezelhetetlen tüneteket produkálnak, a majmok agya viszont hihetetlen fejlődést mutat. A legokosabb kísérleti alany, Caesar megelégeli a rabságot, fellázítja sorstársait, és élükre állva kiszabadul a szigorúan őrzött intézményből. A majmok kíméletlen háborúba kezdenek elbizakodott teremtőik ellen, amit már senki nem tud megállítani…

Erről van itt szó, kérem szépen. Így van értelme feldolgozni vagy újraindítani egy franchise-t, ha a technológia olyanná fejlődött, amivel bedarálnak, vagy írhatnám úgy is, hogy folyamatosan lenyűgöznek. Velem ez történt, egész játékidő alatt fogságba ejtett a hatás és hatalmába kerített a látvány. A szép és közben intelligens filmre vágyók bátran váltsanak rá jegyet, viszont aki az akció miatt menne moziba, annak az első fele biztosan csalódást fog okozni. Valahol az a legszebb, hogy Rupert Wyatt dirigált, aki nem túl ismert név, és az IMDb-n sem sorakozik fel több tucat rendezés, ami a nevéhez fűződik. Mégis megalkotta a tutit, és működött, de természetesen ehhez kellett egy kiváló forgatókönyv is, ami ugyancsak rendelkezésére állt, mint ahogyan a tények is mutatják.

Nagy szerencsémre csak az első teaser bemutatót, és a legfrissebbet láttam két hete moziban, amivel viszont nagyon megfogtak, és csak innentől lett nálam igazán várós. Rendkívüliségét annak köszönheti, hogy szorult belé érzelem, értelem, és valami hihetetlenül valósághűre sikerült megalkotni a majmokat. Bár simán ráfókuszálhatok Caesarra, akit Andy Serkis keltett életre, és bámulatos, ahogy egy csimpánz arcán keresztül visszaadták érzelmeit, ami simán súrolja a nagyszerűség határát.

James Franco mondhatni tökéletesen illik a szerephez, és róla valóban el tudtam hinni, hogy az állatokat helyezi az előtérbe a profittal szemben. Egy tehetséges karakterhez tehetséges színész dukál, és ezt sikerült is összepárosítani. Freida Pinto nem igazán kapott nagy lehetőséget a filmtől, vagy csak Franco árnyékában eltörpült volna az alakítása? Mindenesetre egyáltalán nem szerepelt sokat, sőt! Tom Felton, a Harry Potter-filmek Draco Malfoyja most aztán vezekelt eddig elkövetett bűneiért. Tudom, ez gonosz volt, de majd meglátjátok, hogy igazam van, kivéve ha rajongsz a Potterbeli karakteréért. John Lithgow is odatette magát, és a háttérben alakított nagyot. Ezek a kis pozitívumok varázsolják oly nagyszerűvé az egészet.

Viszont most jöjjön néhány negatívum: először is valamennyire azért odafigyelhettek volna, hogy eltelt néhány év, de a szereplők nem változtak fikarcnyit sem. Rendben, hogy nem sok évről van szó, de ez zavart valamennyire, illetve az meg csak simán gáz, hogy kiírnak egy évszámot angolul, és a szinkronban mást mondanak. Ez nyilván nem a film hibája, nem neki róttam fel. Még talán annyi jut eszembe, hogy a közepe tájékán mintha egy pár percre leült volna. Oké, eleve nyugodt és drámai a hangulat, ameddig fel nem lázadnak, de még ehhez képest is túlzottan nem történt semmi. Szerencsére néhány percről van csak szó, abszolút nem zavaró, és örülök, hogy csak ilyenekbe tudok belekötni.

Kimondottan kellemes és gyönyörködtető élményt nyújtott, ami megérdemelte, hogy a nagyvásznon lássam. Egy biztos, nem most láttam utoljára A majmok bolygója – Lázadás-t, így a 8/10-et nyugodt szívvel osztom ki, és halkan megjegyzem, hogy csak épphogy, de lemaradt a kilencről.