Maria (Naomi Watts), Henry (Ewan McGregor) és három fiuk a téli szünetet idejére érkeznek Thaiföldre, hogy néhány napot a trópusi paradicsomban töltsenek. December 26-a reggelén, amikor a család épp a medence körül pihen az előző esti karácsonyi ünneplés után, rémisztő dübörgés szakad fel a föld belsejéből. Maria megdermed a félelemtől, és kis idő múlva hatalmas fekete vízfal hömpölyög felé.

Juan Antonio Bayona megtörtént események alapján forgatta A lehetetlent, amely egy amerikai-spanyol koprodukcióban megvalósult nagyszabású, szívszorongató történet, ám valami mégis hiányzott a tökéletességhez. Nem olyan régen A messzi dél vadjai tarolt nálam, amelynek témája szintén hasonló, ám sokkal leleményesebb a történetmesélés és lenyűgözőbb alkotásként emlékszem rá vissza. Elgondolkodtam, hogy vajon ennyire keményszívű lennék, vagy csupán alkalmatlan időpontban néztem meg? Igazából egyik sem igaz, de az előzetes alapján sokkal nagyobb hatásfokot vártam, még ha kicsit vonakodtam is tőle a sztorijának súlya miatt.

A rendezés helyén van, az operatőri munkát emelném még ki, valamint a fényképezést, hiszen egy gyönyörű film, ugyanakkor egy kegyetlen természeti katasztrófát dolgoz fel, amely gyötrelmeket szül. Ha már az előző bekezdésben elkezdtem a két filmet egymáshoz hasonlítani, még egy mondat erejéig belemennék a részletekbe. Zeitlin képsorai sokkal inkább magukkal tudtak ragadni, és az a különbség a két film között, hogy ez jóval valóságosabb, sokkal közelebb áll a mindennapokhoz, míg A messzi dél vadjairól is elmondható ugyanez, noha a különcségével, és a szabadságérzettel, sokkal inkább megvett.

Javára szól, hogy a zenék kölcsönöznek a filmnek egyfajta csillogást, hangulatot adnak az adott jelenetnek, és a fájdalmat is hibátlanul közvetítik, ilyen módon nyerve el a néző kegyeit. És basszus, még a Lost-szerű dallam is jól lett elhelyezve. Tetszett, ahogyan az érzelgősséget kezelték, bár Ewan McGregor túlzásba vitte. Kevéssé volt természetes, és egy jelenetben legalább túljátszotta magát, egyszerűen nem sikerült megtalálnia az egyensúlyt.

Ha már a színészek felé kanyarodott a virtuális tollam, gyorsan ki is térnék Naomi Wattsra, aki lényegében élete egyik legjobb alakítását nyújtja, annyira jól áll neki ez az egyik pillanatról a másikra nincstelenné váló, hányatott sorsúvá lett családanya szerepe. Úgyhogy lazán megértem a különféle díjakra való jelöléseit, és Tom Holland is hasonló szinten alakít zseniálisat. Már-már megijedtem tőle, hogy ilyen fiatalon, hogy a jó fenébe tud ennyire hiteles lenni. Kiköpött olyan, mintha Watts-szal egy hullámhosszon lettek volna végig, és ugyanazt játszották volna. Nem tudom, hogy Jessica Chastain hogyan és mekkorát teljesít a Zero Dark Thirtyben, de Watts bizony kemény ellenfele lesz az Oscaron. Watts maszkmesterei is durván odatették magukat, hiszen már-már elzombisodott kinézetet varázsoltak neki a vége felé… McGregorról az előbbiekben kifejtettem a véleményem, de ha a szentimentális viselkedésétől elvonatkoztatunk, nincs vele baj. Bár, jobban belegondolva abszolút érthető a helyzete, csak mégis túlzónak tűnt nekem ott az a kiborulás a telefonálós jelenetben. A család másik két kisgyerek tagja, Oaklee Pendergast és Samuel Joslin is kitettek magukért, sőt…

Pusztítóan jók voltak a hanghatások, a pillanatot sokszor elkapták, ami tarolást eredményezett. A víz alatti jelenetek pedig ténylegesen realisztikusak lettek, bár szerencsére a szökőár sem kétfilléres megvalósítással készült. Volt egy jelenet, amikor úgy igazán meghatódtam, de a könnyek morzsolásáig nem jutottam el, úgyhogy emiatt szőrösszívűen osztom ki rá a 8/10-et. Viszont nyugtat, hogy végig tudtam, mi lesz a vége, mivel ha jobban belegondolunk a címébe, mindent elárul. Aztán a film egy pontján már biztosra vettem, hogy igazak a spekulációim.