Koppenhága, 1926. Einar (Eddie Redmayne) és Gerda Wegener (Alicia Vikander) művészházaspár, a férfi nagy sikereket arat tájképeivel. A kevésbé elismert Gerda köztiszteletben álló polgárok portréfestője. Boldog házasságban élnek, bár a személyes és a művészi megvilágosodás eddig mindkettejüket elkerülte. Mindez változni kezd, mert egy napon Gerdának gyorsan be kell fejeznie egy portrét, ezért megkéri a férjét, hogy öltözzön nőnek és legyen a modellje. Az élmény sorsfordító erejű, Einar rájön, hogy Liliként tudja kifejezni valódi énjét, és elkezd nőként élni. Gerda váratlanul rádöbben, hogy új múzsája lett, ami kreatív lendületet ad művészetének. A házaspár azonban kénytelen szembenézni a társadalom rosszallásával. Elköltöznek hazájukból és a jóval toleránsabb Párizsban telepednek le.

Tegnap délután pótoltam az idei Oscar-mezőny utolsó tervezett darabját is. A dán lány meglehetősen súlyos alkotás, amelyet közel sem tudok mindenkinek ajánlani, ugyanis a megnézéséhez szükséges egyfajta nyitottság. Heteroszexuálisként érdekes volt végignéznem egy ilyen témájú drámát, de az a helyzet, hogy Tom Hooper (A király beszéde, A nyomorultak) intelligens módon készíti el filmjeit, ezért sem átlagosnak, sem pedig egydimenziósnak nem mondanám. Intelligens, mégsem fellengzős és tisztán érthető a mondanivalója, az üzenete - legalábbis ahogyan visszaemlékszem az előző alkotásaira, ugyanez volt a helyzet. Rettentően szép, makulátlan közegben játszódik A dán lány cselekménye, ami ad egyfajta esztétikai szépséget az összes jelenetnek. Épp annyira gyönyörű, mint egy szép nő.

Alicia Vikander és Eddie Redmayne is megérdemelten lettek Oscar-díjra jelölve, és valahol szurkolok mindkettejüknek, de tudjátok jól, hogy már ideje lenne DiCapriónak is szoborral távoznia. Csakhogy visszagondolva A visszatérőre, Redmayne sokkal intenzívebb, mélyebb játékot produkált, ami keményen veszélybe sodorja Leo győzelmét. Egyébként a film nézése közben eszembe jutott, hogy Redmayne-ben akkora tehetség lakozik, hogy lényegében ő minden évben lesz/lehetne jelölve. Helyenként megbotránkoztató az általa alakított karakter, de egyetlen pillanatig sem tudtam rá haragudni, mert olyan szépen mesélték el az élettörténetét, hogy sikerült vele végig együtt éreznem. Helyenként pedig erősen gondolkodnom kellett, hogy nőt alakít a vásznon, vagy férfit. Csupán ennyire jó a srác.

Örülök, hogy a tavalyi év feltörekvő színésznőjének Alicia Vikandert választottam, aki ismét bizonyított, és ezúttal is páratlan alakítást láthatunk tőle a kételyek közt gyötrődő feleség szerepében. Vikander épp annyira ideális választás, mint Redmayne, és imádtam látni e feleség szerepében, mert neki köszönhetően is közelebb kerültem ehhez a történethez, ráadásul sokszor az ő szemszöge is segített az adott szituáció megértésében. Érdekességképpen írom, hogy 2009-ben még úgy tűnt, hogy Gwyneth Paltrow fogja alakítani a feleséget, Nicole Kidman pedig a férjet. Mit ne mondjak, baromi érdekes koncepció lett volna ez is. Visszakanyarodva a színészekhez, Amber Heard fel-felbukkanásai is örömet okoztak számomra, de eléggé bírtam Matthias Schoenaerts és Ben Whishaw alakítását is - utóbbi viszont már feszegette a határokat.

A díszletek közül kiemelném a főszereplő házaspár mindkét lakását, amelyek annyira csodálatosak voltak, hogy öröm volt minden benne játszódó jelenetet nézni. Világos, hogy a készítőknek ezzel is direkt szándékuk volt, de a recept működött, és csak ez a lényeg. Egyébként szinte az összes külső és belső helyszín magával ragadó, legyen szó Koppenhága utcáiról, épületeiről, vagy Párizs bármely helyszínéről. És akkor még ki sem tértem a kékes-szürkés színvilágára, ami teljes összhangban van a színészekkel és azok sminkjeivel. Nem vagyok egy művészlélek, és a festményeket sem nekem találták ki, mégis érdeklődéssel követtem figyelemmel, ahogyan a feleség keze által megszületik egy-egy mestermű. Illetve, nyilván ott vannak még a film zenéi, amelyeknek hála még inkább elmélyülhetünk az adott momentumban.

Egy-egy gyengébb pillanatot leszámítva remeknek, majd hibátlannak mondanám, de Hooper tényleg igazán jól megfogta ezt a történetet, és valóban egy ilyen szakemberre volt szükség, hogy a lehető legjobban átjöjjön a történet mondanivalója, és közben ne csapjon át giccsbe. Tényleg erősen javasolnám mindenkinek, aki a történet olvasása után elképed, messzire kerülje el A dán lányt, mert a végeredmény sem fog tetszeni. Apropó, a vég. Lehet, hogy csak számomra, de meglepetést okozott a film vége, ami által csak még durvább hatásfokot ért el A dán lány. Részemről ez így simán 9/10, de közel sem biztos, hogy én erre a történetre még egyszer kíváncsi vagyok. És nem azért, mert rossz, vagy, mert kínos, hanem mert egyszer is épp elég mélyre hatolt.