Michael Bay új filmje lélegzetelállítóan izgalmas, lebilincselő igaz történet hat ex-katonáról, akik szerződéses biztonsági emberek a CIA Bengáziban lévő titkos létesítményében, Líbiában. Amikor 2012. szeptember 11-én terroristák támadták meg az Egyesült Államok kihelyezett diplomáciai létesítményét, és az éppen ott tartózkodó amerikai nagykövetet, ők voltak az a hat ember, akiknek volt merszük felvenni a harcot, amikor minden rosszra fordult.

Kezd erősen tele lenni a hócipőm a UIP Duna Film által fordított, "hivatalos sztorinak" nevezett szinopszisokkal. Most úgy őszintén, hitelesen hangzik egy forgalmazó szájából az, hogy lélegzetelállítóan izgalmas?! Ne már… ezen ki nem lát át?! Nekik az a lényeg, hogy minél több jegyet váltsanak rá. Ebben csak az háborít fel, hogy ők ezzel profitálnak, ezért valaki fizetést kap, habár jelen esetben legalább nem sima kétsoros sztori van, szóval "örülni kell". No, de lapozzunk, viszont ennek is muszáj voltam hangot adni, mert nem egyedi eset.

Michael Bay két Transformers-film közé szúrta be a 13 óra: Bengázi titkos katonái című líbiai háborús akciófilmet, ami moziban nem tűnt érdekesnek, ám az Oscar-jelölésének köszönhetően bepróbáltam. Túl sok reményt nem fűztem hozzá, gondolván, hogy A fegyvertelen katona után mit nyújthat egy ilyen akciófilm. Ezt kissé benéztem, mert bár nem kedvelem a közel-keleti háborúkat érintő témájú filmeket, viszont ez kellemes meglepetést okozott minden szempontból. Michael Bay alapvetően jó rendező, csak épp nem minden alkalommal nyúl a megfelelő alapanyaghoz, most azonban eléggé telibe talált.

A forgatókönyvet jegyző Chuck Hogan sem egy agyonfoglalkoztatott hollywoodi író, és lehet, hogy épp ennek köszönhető a 13 óra hitelessége. Az elején még azt gondoltam, hogy ez is csak egy számomra nehezen fogyasztható közel-keleti film lesz, mint az összes többi, aztán valahogy mégis olyan irányba mentek el az események, hogy tetszett, amit látok. Először is, baromira bejött a vágás és a kameramunka, de a hanghatások miatt is rászolgált az Oscar-jelölésére. Szerettem benne, hogy amikor bevetésre kerül sor, közel olyan érzés fogott el, mintha mi is ott lennénk az ördög markában.

Sőt, az operatőr megoldásai annyira rendben vannak, hogy egy-egy jelenetnél, amikor egyes szám első személy nézetből látjuk a fegyver célkeresztjét, be is ugrott, hogy mennyire jó lenne egy Call of Duty filmet látni ilyen megvalósításban. Az összes bevetés izgalmas, adrenalinnal átitatott, és egyszerűen jó érzés izgulni ezekért a katonákért. Még akkor is, ha néha bevillant a gondolat, hogy megint csak az amerikai zászló a lényeg. Viszont ezt félre tudtam tenni, és nem foglalkoztam ezzel a sztereotip, sokszor felhánytorgatott tényezővel. És nyilvánvalóan nagyon sokat adott az összképhez a film zenéje is, ami tovább hergelte bennem az indulatokat.

A szereplőgárdából sem néztem ki túl sok jót, habár az egészre Michael Bay jelenléte nyomta rá a bélyegét. John Krasinskival az élen hihetetlenül jó stáb gyűlt össze. A számomra legkedveltebb karakter viszont még csak nem is James Badge Dale figurája volt, hanem Max Martinié. Az általa tanúsított folyamatos magabiztosság egész egyszerűen lehengerlő. Az a durva, hogy említhetnék bárkit, még az egyetlen női főszereplőt, Alexia Barliert is, annyira beleolvadt mindenki ebbe a líbiai közegbe, hogy félelmetes. Ami a férfiakat illeti, a szakállakról már nem is beszélve.

Durvák azok a jelenetek, amikor különféle fegyverek kereszttüzében küzdöttek a katonák az életükért. Elég sok a sötétben játszódó éjszakai összecsapás, mégsem éreztem azt, hogy bármit is elnagyoltak volna az árnyékba húzódva. Az viszont egyáltalán nem szembetűnő, hogy a film költségvetése csupán $50 millió dollár volt, főleg, ha ide veszem a játékidő hosszát is. Rengeteg a robbantás, a fegyverropogtatás, különféle járművek és épületek rommá zúzása, és úgy gondolom, hatalmas reklám ez a film a Mercedes-Benznek, hiszen az ő autóikat lövik szanaszét, és már értem, hogy a gazdagabb keletiek körében miért ennyire népszerűek az egyedi megrendelésre készülő modelljeik.

A negatívumok oldalára csak apróságokat tudnék felsorolni az első negyven percből, ahonnan esetleg kivágtam volna egy-egy jelenetet, de a végeredmény összességében szórakoztató, és olyan érzéseket préselt ki belőlem, amit nem is gondoltam volna. A közepén túljutva már biztos voltam a nyolcasban, és mivel az események súlyával arányosan tudták fokozni a hangulatot, a kőkemény 8/10 jár is érte, ami csak egy hajszálnyira van a kilencestől. Ezek fényében nem is értem, hogy Bay miért nem tud egy ilyen színvonalú robotos filmet készíteni…