Mason nem csak az idegesítő lánytestvérével, de elvált szüleivel is kénytelen megküzdeni valahogy. A fura papát, aki talán egyszer majd felnő, Ethan Hawke alakítja. Patricia Arquette játssza az egyedülálló mamát, aki - amellett, hogy igyekszik végre befejezni a tanulmányait - folyton rossz pasiba szeret bele. Ennek a kaotikus érzelmi világnak a közepén csücsül Mason (Ellar Coltrane), akinek a csípős megjegyzései az évek múlásával egyre ütősebbek lesznek.

Richard Linklater nagyra tartott drámáját is megtekinthettük az idei CineFesten, amiért borzasztó hálás vagyok. Nem kérdés, hogy filmtörténelmet írt azzal a módszerrel, ahogyan ezt a filmet elkészítette. Leszerződtetett egy hatéves kisfiút, és minden évben négy-öt napon keresztül felvettek egyes jeleneteket a filmhez, egészen 18 éves koráig. Viszont amekkora hype körülvette ezt a drámát, azt vártam, hogy magával ragad, és pillanatok alatt eltelik a 165 perces játékidő. Hát nem így történt.

Elképzelhető, hogy Linklater-rajongónak kell lenni, de számomra a Sráckor nem több, mint egy igazán remek ötlet alapján elkészített kisvárosi dráma, ami egy fiú sráckorát mutatja be. Aranyos film, és jól esett nézni, ahogyan telik múlik az idő, a főszereplőnk nő, de nem a sminkes szakembereknek hála öregszik. Rögtön be is ugrik nem olyan régről a Benjamin Button különös élete, amelyről még Luke kollégám írt, és a pontozásával abszolút egyetértek. Érdekes módon ez a film is ugyanennyi percesre lett vágva, csak épp David Fincher sokkal jobban áthozta a történetet a nézőhöz.

Félre ne értsetek, nem lehúzni akarom a Sráckort, csak épp nem vagyok tőle hanyatt esve, mint annyian. Persze lehet, hogy velem van a baj, ugyanakkor a Benjamin Buttonra még mindig szívesebben emlékszem vissza, ráadásul sokkal érzelemdúsabb. Nem mintha ennél a történetnél nem részesítenének minket elég drámában, habár az igaz, hogy itt sokkal életszerűbb minden, míg a másik említett filmnél filmszerűbb. Mégis utóbbit favorizáltam jobban, és sokkal nagyobb filmélményt is nyújtott.

A főszereplőt, vagyis Masont alakító Ellar Coltrane-t nem sok mindenben láthattuk, amolyan kisebb színész, viszont a színészi teljesítményét elnézve nincs oka szégyenkezni. Érdekes, hogy már fiatalon is mennyire érezte Mason szerepét, és természetesen az évek múlásával egyre jobban belejött, egyre több Masont kaptunk tőle, és egyre drámaibb hatást tudott gyakorolni a nézőre. Ethan Hawke nem hiányozhat egy Linklater-filmből sem… szóval az ő jelenléte nem meglepő, viszont őt is érdemes megfigyelni, ahogyan eljár fölötte az idő, ahogyan megkomolyodik.

Az igazán durva átalakulást leginkább Patricia Arquette-en lehet látni, aki középkorú nőből asszonnyá idősödik, és de durván megöregedett, basszus. A rendező lánya, Lorelei Linklater is kapott a jóból, hiszen a leányzó főszereplő szerepe neki jutott. Elismerem, hogy a színészek egytől-egyig hibátlanul alakítanak, és mindenki játéka kellően odaadó, de valahogy ez mégsem volt az én filmem. Pedig úgy voltam vele, hogy legalább látok valami jót is a kimondottan gyengére sikerült Csajkor után, de a katarzis érzése, és a könnypergetés elmaradt.

Újra hangsúlyozom, hogy ne értsetek félre, szerethető film egy nehéz gyerekkorú kamaszról, aki tökéletesen alakít, csak épp engem nem sikerült meghatni ezzel a kisvárosi közeggel. Pedig tényleg jó próbálkozások voltak, és a dráma nagyrészt át is jött, csak nem ütött be, nem ragadott magával, és ez komoly problémát jelent. Holott egyes filmes szakemberek körében már ráaggatták az év filmje jelzőt is, ami nálam elmarad.

Annak idején a Sundance-en, vagy a Berlinalén lehet, hogy nagyobbat ütött volna, de azért egy CineFest sem piskóta, úgyhogy nem gondolom, hogy az időzítéssel, vagy a helyszínnel lett volna baj. Próbálok magyarázatot találni, hogy miért nem vagyok érte odáig, de nem kell messzire menni, Pancakespeedy barátomnál sem lesz az év filmje. Nyilván egy erős 8/10-ért megdolgozott, és a kisvárosi drámázás tényleg egészen jól ment a Sráckornak.