Nem könnyű elegánsan szakítani. Tessa (Katherine Heigl) még alig heverte ki, hogy véget ért a házassága, amikor volt férje eljegyzi új szerelmét (Rosario Dawson), és hazaviszi abba a házba, ahol valaha Tessával élt.  Az új nő azt hiszi, végre otthonára talált. Bízik benne, hogy maga mögött hagyhatja tragédiákkal terhes múltját, és csak a fényes jövő vár rá. Nem is sejti, hogy az valami egészen mást tartogat számára: az előző feleség bosszúját. Tessa tönkre akar tenni mindent, amihez egykori szerelmének és az új nőnek köze van: nem tartja vissza sem józan ész, sem erkölcs. De még az sem, hogy a saját kislánya is ott él, ahova le akar sújtani.

Ez nem Öldöklő szerelem volt, hanem öldöklő moziélmény annyi klisével, amennyit régen láttam egyetlen filmbe összegyúrva. Ez nem egy felnőttre vágott thriller-dráma - pedig amúgy de -, hanem romantikus tragikomédia kiszámítható és dögunalmas fordulatokkal. A rendezői székben az elsőfilmes Denise Di Novi, és talán ez a tényező teszi fel az i-re a pontot, de a forgatókönyvírók sem gondolhatták komolyan, hogy ez a történet 2017-ben még eladható, vagy egyáltalán működőképes. A körülöttünk ülő emberek többet röhögtek, mint egy vígjátékon. A legcsúnyább mégis az, hogy a színészekbe nem tudok belekötni.

Például Katherine Heiglt akármennyire nem tartom semmire, ebben a szerepben kimondottan jól szuperált. Tökéletes választás a negyvenes évekbeli válsággal küzdő, elvált anya bőrében, aki a tökéletességre hajt, és a lányát is görcsösen olyanra szeretné formálni, ami neki valószínűleg nem jutott ki. Ismerős, ugye?! Rosario Dawson annyiban okozott csalódást, hogy ő azért ettől jobban szokott szerepet választani. Egyébként Heigl mögött futott be, ha sorrendet kellene kialakítanom. A férjet játszó Geoff Stults lényegében csak egy báb, de annak megfelelő. És basszus, a végén eszméltem, hogy a legmenőbb arc Whitney Cummings volt! Illetve ideírom még Isabella Kai Rice nevét is, hiszen nagyon tehetséges fiatal lányról van szó, aki helyenként simán lejátszotta Heiglt.

A Michael Vargas szál még akár érdekes is lehetett volna, ha nem szappanoperából merítették volna az alapötletet. Mert amúgy tényleg lehetett volna ebbe az egészbe fantáziát vinni, ha egy markáns rendező tökön ragadja az egészet, és csinál belőle egy intenzív thrillert. De így… ténylegesen értetlenül állok az Öldöklő szerelem előtt, amire véletlenül se tévedjetek be, hacsak nem akartok sokat nevetni különböző kínos szituációkon. 4/10. A vége pedig, amikor megjelenik a nagymama… az abszolút fejlövést hozza el.