Katalin (Péter Hilda) egy erdélyi faluban él fiával és férjével. Az asszony múltjában egy sötét titok lappang: 11 évvel ezelőtt egy éjjel megerőszakolták, és ebből született fia, Orbán (Tankó Norbert). Mikor férje tudomást szerez a dologról, elküldi otthonukból Katalint, aki azt mondja fiának, hogy beteg édesanyját mennek meglátogatni. Katalin célja azonban egészen más: meg akarja találni azt a két férfit, akik ezt tették vele, de lehet, hogy mégsem a véres bosszú a legnagyobb büntetés rájuk nézve.

A Varga Katalin balladája angol-román koprodukcióban készült, sok magyar színész és stábtag közreműködésével. A rendezői székben Peter Strickland foglalt helyet, akit jól láthatóan teljesen elbővültek Erdély csodálatos tájai, és ezekből a lehető legtöbbet igyekszik megmutatni a filmvásznon is, csodálatos atmoszférát teremtve ezzel a történetnek. A táj nem csak hátteret biztosít az eseményekhez, hanem fontos része, „szereplője” azoknak, és sokszor a szereplők lelki világa is visszatükröződik benne. Ehhez még hozzájön a tökéletesen megválasztott zene és a hanghatások, amik elképesztő módon harmonizálnak a tájjal és a történésekkel. És akkor még nem is beszéltem a fantasztikus színészi játékokról Péter Hildával az élen, aki egyébként a Kolozsvári Magyar Színház társulatának tagja. Elképesztő hitelességgel formálja meg Katalint, és már a film legelejétől együtt érzünk vele, pedig ekkor még nem is tudjuk, mi történt. A stáb nagy része egyébként szintén rendelkezik színpadi tapasztalatokkal, és ez meglátszik a filmen is, végig olyan érzésem volt, mintha egy szabadtéri színházi darabot néznék, és ez még inkább rásegített arra, hogy ennyire magával ragadjon a film.

Nem mindennapi élmény tehát a Varga Katalin balladája, ugyanakkor sajnos szerintem nem sok emberhez fog eljutni, bár, akikhez eljut, valószínűleg nagyon fogják szeretni. Számomra az utóbbi időszak legintenzívebb filmes élményét nyújtotta, így részemről jár érte a 9/10.