Oscar és Felix két elvált férj, akik most egy háztartásban élnek. Teljes ellentétei egymásnak: Oscar cinikus, jó humorú és nagyon rendetlen, míg Felix érzékeny lelkű, rendmániás, süt, főz, és egy percig nem bír tétlenül ülni. Kényszerű együttélésük igazi paródiája a valódi házaséleteknek, miközben két férfit látunk, akik nem képesek elviseli az egyedüllétet, és a feleségük hiányát más-más módszerekkel próbálják enyhíteni. A Furcsa pár egy fergeteges vígjáték a magányról, barátságról, férfi-nő kapcsolatokról. A darab egy nagyon is valós magánéleti válsághelyzetet tár fel, úgy, hogy közben magunkon is képesek vagyunk nevetni.

Egyszer mindennek eljön az ideje, most pedig annak jött el, hogy a Furcsa pár című színdarabról írjak néhány sort. Tekintettel arra, hogy most először vágom a fejszémet ilyen fába, kéretik elnézni, ha valami szakmán kívüli kifejezést használok, ellenben, építő jellegű hozzászólásokat szívesen fogadok. Sőt, elárulok még egy apróságot: mintegy másfél évtizeddel ezelőtt jártam utoljára színházban, így a megtekintett darab egészen exkluzív élménynek bizonyult.

A rendezésről ezúttal biztosan nem szeretnék írni, hiszen nincs viszonyítási alapom, így maradok a színészeknél, a helyszínnél és a díszleteknél. Kezdjük utóbbival: a helyszín egy tizenkettedik emeleti, tágas, könyvespolcokkal, süppedős kanapékkal, bárpulttal és egy hatszemélyes asztallal kitöltött, magas belterű, nyolcszobás New Yorki lakás. Engem már a székbe ülés pillanatában elvarázsolt a komplett berendezés, hiszen minden olyan aprólékosan megtervezettnek tűnt, ahol tökéletesen uralkodott a kosz és a kupleráj.

A díszlet a 160 perces játékidő alatt többször is változik, mindvégig elmondható a fő kinézeten át, az összes apró eszközig, összetevőig, hogy minden a helyén van, vagy ha nincs, majd oda kerül. Rendmániásként ez utóbbit átérzem úgy nyolcvanöt százalékban, és itt jön a látottakból leszűrt egyik tanulság, ám ez nyilván viszonylagos. Kifejezetten kedveltem - és itt kerül csak igazán a képbe Horesnyi Balázs díszlettervező, akinek hatalmas taps jár a végeredményért -, hogy ténylegesen egy New Yorki lakásban érezhettem magam, ahol a főszereplők New York Times-t olvasnak, ahová jutott felhúzós ablak, erkély és sok más egyéb apró, ám annál hasznosabb kiegészítő.

Biztos vagyok benne, hogy ez így furán hangzik, de a szereplők kapcsán a tegnap este egyik csúcspontja számomra az volt, amikor bevonultak a színészek, rögtön hatan, és belecsapva a lecsóba, egy pókerjátszma közepébe csöppenünk. Kicsit olyan érzés fogott el, "mintha élő filmet néznék", csak itt nincs lehetőség hezitálásra, újraforgatásra, ez olyan lesz, ahogyan azt a színészek az adott pillanatban, legjobb belátásuk szerint elő tudják adni.

Oscart Görög László eleveníti meg a színpadon, és mondanom sem kell, hogy ő volt az egyik kedvencem, de Gáspár Tibor sem okoz csalódást a másik címszereplő, Felix szerepében. Róluk hosszú mondatokon át tudnék mesélni, s áradozni, de nem feltétlenül szeretnék, hiszen őket látni kell, ahogyan régi jó barátokból már-már valóságos házastársakká válnak, civakodnak, akaratukon kívül is szítják a tüzet. Mindkettejüktől olyan emberközeli, aprólékos arckifejezésekkel teli, tökéletes testbeszédű, hamisítatlan előadást láthattam, amelyet nehéz szavakkal visszaadni, így meg sem próbálom az elhangzottaknál jobban.

A péntek esténként pókerezni felbukkanó mellékszereplőkről sem tudnék egyetlen rossz szót sem mondani. Számomra Murrayt, a zsarut életre keltő Szegedi Dezső vett meg kilóra, minden egyes mondatával, mozdulatával, cselekedetével és megjelenésével is. Pont így képzelek el egy New Yorki rendőrt, és itt jegyzem meg, hogy imádtam a karakterek neveit is. A mindig időre hazamenni akaró Papp Endrét is nagyon bírtam, főleg, miután visszatért Floridából, ám ez valójában csak hab a tortán vele kapcsolatban, de ezen nagyon nevettem.

Molnár Sándor Tamás már a megjelenésével is eladja magát, de színészileg sem lehet rá panaszunk, mint ahogyan a vén rókának számító Szatmári Györgynek sem okozott gondot, hogy időként rendet tegyen. Sokáig azt gondoltam, hogy a hat férfival kell beérnünk, de kellett a színpadra két ellenkező nemű szereplő is, akiket Varga Andrea és Horváth Alexandra keltenek életre. Szépen hozzák a magukat kérető, locsogó-fecsegő, majd házisárkány üzemmódba kapcsoló hölgyeket.

Tetszett, hogy a darab teljes idejét szépen kitöltötték egy "ennyire kicsi" légtérben, méghozzá úgy, hogy egyetlen olyan pillanatot sem tudnék felidézni, amikor unatkoztam volna, esetleg időm lett volna rápillantani az órámra, mert akkor egy mogorva fintorról vagy cinikus arckifejezésről biztosan lemaradok. Fergeteges humor, jó hangulatú pókerjátszmák, remek sztorik, és megannyi tanulság. Ezt nyújtotta nekem ez a Béres Attila által rendezett színdarab.

A Furcsa pár december 1-jétől látható a Miskolci Nemzeti Színházban. A jövőben is tervben van, hogy írok a megtekintett darabokról, és mostantól ez a szekció a menüből bármikor előhívható.