Vannak dolgok, amiket nem tudunk elfelejteni, vagy azért mert olyan jók, vagy mert olyan rosszak. Diana-val (Evan Rachel Wood/Uma Thurman) ilyen történik, a gimiben egy srác lövöldözni kezd, rálő egy tanárra és több diákra, majd a mosdóban Dianaval és barátnőjével Maureen-nel (Eva Amaurri) kerül szembe, és a lányoknak döntenie kell, hogy melyikükkel végezzen. Bár már 15 éve, hogy ez történt Diana nem tud szabadulni azt emlékektől, pedig azóta férjhez ment és van egy kislánya is. Az emlékek azonban időről időre előtörnek, és Dee nem menekülhet előlük. Vadim Perelman rendező remek érzékkel keveri a flashbackek és a flashforwardok váltását, és többször is láthatjuk a mosdós jelenetet, mindig egy kicsivel kiegészülve, és a végén egy olyan csavarral, amire garantáltan nem számítottunk odáig, és ami alapjaiban változtatja meg a film tartalmát, és mondanivalóját.

Értékelés: Őszintén be kell valljam, nem tudok nem elfogult lenni, mivel Evan Rachel Wood az egyik kedvenc színésznőm már a Tizenhárom óta, és Uma Thurmant is kedvelem, a film pedig ugye nagyrészt rájuk épül. De a rendezést is még egyszer meg kell dicsérnem, lévén olyan realisztikusan és mégis mesterien összerakva jelennek meg előttünk a képek, hogy az előtt mindenképpen le a kalappal. A záró jelenetsor pedig mindenképp gondolkodásra készteti a nézőt, hiszten a teljes addig látott filmet át kell értékelnie ennek fényében. A film egyébként több kérdést is felvet, amiket gyakran a szereplők maguk is kimondanak, pl. Dee és Maurenn beszélgetése:

Dee: - Vajon mikor kezdődik?
M: - Micsoda?
Dee: - Az életünk, mert ez a szarság nem lehet az.

Illetve a biológiaórás rész, mikor Dee magába zuhan a táblára poénból felírt'ribanc' szó hatására. Nagy és egyáltalán nem mindennapi élmény a film, így a 9/10 jár neki mindenképp, jó lenne több ilyent látni!