Yann Martel, a Pi élete (Life of Pi) írója: Elég valószínűtlennek tűnt, hogy Hollywood megvenné valamelyik történetemet!

A sikerkönyv írója elmeséli, hogyan lett regényéből az év egyik legjobb filmje úgy, hogy senki sem tett volna nagy téteket annak elkészülésére.

A Pi élete könyvváltozatában egy hajó elsüllyed. Pontosan ezekkel a szavakkal indítom a 37. fejezet drámai eseményeit: "A hajó elsüllyedt". Aztán részletesebben is kitérek az eseményekre: "Olyan hang kíséretében, mint egy óriási fémes böfögés. Mindenféle bugyborékolt a felszínen, azután eltűnt. Minden sivított: a tenger, a szél, a szívem. A mentőcsónakból megpillantottam valamit a vízben."

Richard Parker megtalálása után a monologizálni kezdő Pi több olyan kérdést is megfogalmaz, amelyek lényegi fontosságúak a regény szempontjából. Például: "Minden, amit fontosnak tartottam az életben, elpusztult. És nem kapok semmilyen magyarázatot? A poklokat kell elszenvednem minden mennyei jelzés nélkül? Ebben az esetben mi a célja az ésszerűségnek, Richard Parker? Csak annyi, hogy rávilágít a gyakorlatias dolgokra – az élelemszerzésre, öltözékre, menedékre? Miért nem tud az ésszerűség bővebb válaszokat adni?" És így tovább…

Nem sokkal később egy szempillantás alatt vége a viharnak, az olvasó figyelme pedig egy színjátékra terelődik, ami egy nagyon pici színpadon zajlik: egy mentőcsónakban, amit a fiú egy furcsa társasággal kénytelen megosztani. Jó okom volt arra, hogy miért mozdultam el hirtelen a vihar leírásától a színpad felé. Azért teszem, mert nem mindig a szavakkal lehet a legjobban leírni valamit. Az, hogy Heléna arca annyira szép volt, hogy a görögök ezer hajót küldtek a kiszabadítására, elég jó irodalmi módszer az értékállításra valódi körülírás nélkül is.

Az én saját szerény eszközeimmel, azaz szavakkal próbáltam meg képet festeni, amikor le akartam írni, hogyan néz ki egy szolárdesztilláló, milyen egy úszóhorgony, vagy hogy milyen volt a mentőcsónak elrendezése. Ezeknél a tárgyaknál, ahol a részletek nagyon is számítanak, több energiát fektettem a leírásra, hogy az olvasó ne a sötétben botorkáljon – de csak közepes sikerrel jártam. Kétlem, hogy sok olyan olvasó létezne, aki le tudna rajzolni egy szolárdesztillálót vagy egy mentőcsónakot az útmutatásaim alapján. Ennyire futotta a szavakból.

A szavak, a mondatok, a regények inkább arra jók, hogy érzéseket, gondolatokat mondjunk el velük. A Pi élete olvasói lehet, hogy csak ködös képekkel rendelkeznek majd arról, milyen érzés viharban lenni, de teljesen tisztában lesznek annak Pire vonatkozó hatásaival ("Minden, amit fontosnak tartottam az életben, elpusztult"), mert mindenki életében akadnak olyan értékes dolgok, amelyeket nem szívesen látna az enyészetre jutni.

A könyvet megpróbáltam a szavak erejére építeni, és szemet hunyni a gyengeségeik fölött. Na de most térjünk a filmre.

Sosem kérdezgettem magamtól, hogy elkészüljön-e a moziváltozat. Még 2001-ben, mielőtt a könyv megjelent volna, amikor az ügynököm katalógusában még csak egy apró lábjegyzetként tűntem fel, azt mondták, Hollywood a regényem körül szimatol. Izgatott lettem, bár nem vettem túl komolyan az érdeklődést. Két próbálkozás – egy novellagyűjtemény és egy regény – után, melyek jó kritikákat, de pocsék eladásokat produkáltak (isten hozott az irodalmi fikció világában), teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy Hollywood megvenné valamelyik történetemet, és filmet forgatna belőle. Mintha megnyertem volna a lottót, olyan esemény volt ez, ami sosem velem történt meg.

Aztán Hollywood, azaz pontosabban a Fox 2000, elővételi jogot kért a könyvre, és tulajdonképpen meg is vette azt. El voltam ragadtatva. Ha a Pi élete-mozifilm nagyot robban, akkor lesz egy kis pénzem, és folytathatom az írást. A könyv kijött, a dolgok jól alakultak. A Pi élete lefoglalta az időmet, és lefoglal még most is.

Egész idő alatt, amíg a világot jártam könyvbemutatók és irodalmi fesztiválok miatt, amíg az olvasók leveleire válaszoltam, akkor is, amikor egy új regény, a Beatrice és Virgil írásába fogtam, sőt, amíg arra pazaroltam az időmet, hogy egy elgyötört embernek írogattam leveleket (aki nem más, mint Kanada miniszterelnöke) hatástalan kísérletként arra, hogy észrevegye a könyvolvasás értékét (egyszer azt mondta, a kedvenc könyve egy halhatatlan ír klasszikus, a Guinness Rekordok Könyve, erre 101 levelet küldtem neki 101 remek könyvről, de egyetlenegy válaszlevelet sem kaptam), és amíg két gyönyörű gyermek, Theo és Lola belépett az életembe – tehát amíg az életem tovább folyt, végig hallottam Hollywood hangjait. Ez vagy az a rendező érdeklődik, ez vagy az a forgatókönyvíró már dolgozik a szkripten.

De mindegyikük lezuhant a kötélről. Mert a filmkészítés olyasmi, mint a kötéltánc. Kb. ezer embernek kell egyszerre egyensúlyoznia egyetlen kötélen, és ha az egyikük zuhanni kezd, mindenki más is megy utána, így pedig nem készül el a film. Amikor Ang Lee neve előkerült, éreztem, hogy a stúdió végre őszintén izgatott lett.

Ang Lee! Ang Lee! Nagyon lelkes voltam. A Túl a barátságon mélységesen megindított. Tetszett a Jégvihar finomsága. Szórakoztatott a Tigris és sárkány, na meg az Értelem és érzelem. Csak hogy néhányat említsek az intelligens, tökéletesen elkészített mozijai közül. Éppen Angliában voltam, amikor szóltak, hogy találkozni akar velem. Tényleg?

New Yorkba repültem. Ott volt ő, egy étterem asztalánál üldögélt. Ott volt Ang Lee. Ugyanabban az étteremben teljesen véletlenül egy másik rendező is tartózkodott, akinek az egyik filmje nagyot kaszált az Oscar-díjkiosztón egy évvel azelőtt. Egy szőke szépséggel üldögélt. Emlékszem, azon gondolkodtam, Ang nem lenne-e inkább vele, mint velem.

De ő mégis engem akart. Fogalmam sem volt, mit vár tőlem, szóval nem tudtam, milyen válaszokat adjak a kérdéseire. Ang Lee nagyon okos ember, de azt nem tudnám megmondani, honnan jöttek elő a gondolatai és hogy hová tartottak. Mindegy, bármit is mondhattam, tetszett neki, mivel beszállt a projektbe.

Hirtelen az az ezer ember azon a bizonyos kötélen már nem tántorgott, sokkal inkább táncolt és énekelt rajta anélkül, hogy egyikük is leesett volna. Felfogtam, hogy meg fog történni. A könyvemből film készül.

Hollywood az álmok és a pénz világa közé beékelt terület, amit egy masszív ajtó választ el egymástól. Ha az ajtó külső oldalán állsz, az idő rossz, a zár pedig csukva van, és nem nyithatod ki, bármit is teszel, ez pedig megöli a szíved és a lelkesedésed. De ha a belső oldalán vagy, akkor az idő fantasztikus, az ajtó pedig akkor csukódik és nyílik, amikor csak akarod, hiszen nálad van a kulcsa.

Ezzel a könyvvel sikerült a belső oldalra kerülnöm. A tapasztalataim alapján azt tudom mondani, hogy Hollywood tele van nagyon kreatív és nagyon stresszes emberekkel, akik időről időre megpróbálnak összehozni valami igazán monumentálisat, belevonnak több száz embert, szereznek több tízmillió dollárt, és nem jutnak semmire. Őrült hely ez, de nagyon izgalmas is egyben.

Csakhogy nem az én világom. Jobban szeretem a saját, pici stúdióm csendes magányát, ahol minden az én feladatom, ahelyett, hogy egy hollywoodi stúdió része legyek. De a tapasztalat mindenképpen fontos volt számomra.

Ang Lee-vel való találkozásom után csak kevéssé folytam bele a produkció elkészülésébe. Elolvastam David Magee forgatókönyvének két korai változatát, és apróbb hozzászólásaim voltak csak. Javasoltam, hogy változtassunk a fiú szóhasználatán, így kevésbé hallatszott amerikainak, és sokkal inkább volt hihető, hogy a szavak egy indiai fiú szájából jönnek. Végig Ang Lee vízióiját tartottam a szemem előtt, végülis az ő filmje, megbíztam benne. Ő egy igazi művész, és ezt tiszteletben tartom. Tudtam, hogy a legjobb, ha hagyom, hadd csinálja, amit akar.

Így is történt, és a hatalmas csapat dolgozni kezdett. Otthonomban, a kanadai Saskatonban néha elgondolkodtam tétlen pillanataimban, miért is fognak bele emberek ilyen nehéz projektekbe. Hatalmas kihívások elé állnak, mind tartalmi, mind pedig technikai kérdésekben. Állatok, víz, India. Egy három teljesen különböző részből álló regény. Micsoda monumentális fejfájás! De nem az enyém. Én már akkorra továbbléptem.

A Pi élete moziváltozatában egy hajó elsüllyed. Megnéztem ezt a részt a moziban, 3D-szemüveggel a fejemen, és nagyon más volt, mint elolvasni – vagy éppen megírni – a 37. fejezetet. „A hajó elsüllyedt”. Ang Lee pazar, merész, intelligens és izgalmas adaptációjában ez a három szó megráz, elámít és kis híján magával ránt a mélybe. Ott vagy vele, és akárcsak ő, te is elámulsz azon, hogy túlélted. A te szíved is ordítani akar. Te is azt érzed, hogy minden, amit fontosnak tartottál az életben, az elpusztult.

Ez a mozizás csodája, és Ang Lee mozijáé is pontosan ez. Egy teljes jelenet áradt ki három szóból, teljes fejezetek pedig pillanatokká válnak az alkotásban. Az oldalak filmkockákká való transzformálása követeli meg ezt az elnyújtást, vagy éppen összenyomást. Ha működik, az valami varázslatos. Gyakran lehet hallani a filmadaptációjuk miatt panaszkodó írókról. Engem ne számítsatok közéjük. A regény és a mozi két nagyon különböző dolog, teljesen más nyelvet beszélnek. De ha az író szerencsés – és én ebben az esetben roppant szerencsés vagyok –, akkor kiegészítik egymást. Együtt sokkal teljesebbé teszik az élményt annál, mintha csak az egyikük létezne. Olvasd el a könyvet, élj át egyfajta varázslatot, aztán nézd meg a filmet, hogy újra elvarázsolódj, csak most másképpen.

És akkor még nem is említettem a tigrist a vásznon. Csak várd ki, amíg találkozol vele!

(Forrás: The Times / InterCom)