A 2018-as Oscar-szezon legtöbb jelölést begyűjtő filmjét Guillermo Del Toro jegyezheti, ezért kíváncsian vártam A víz érintését. Az előzetest megnézve nem igazán volt számomra érthető, hogy miről is szeretne szólni ez az egész, de ennél nagyobb probléma az, hogy a film megnézése után sem sikerült sok értelmet találni benne. Érezhető, hogy mi akart lenni a mondanivaló: a másság elfogadása, vagy épp el nem fogadása, a tudósok könyörtelen áldozatai a tudomány oltárán, a kirekesztettség, magány és mindezeken felül persze a szerelem határokat nem ismerő ereje. Mindez szép és jó is lehetett volna, de nem lett.

Az első fél órában megismertük Elisa-t (Sally Hawkins), a néma takarítónőt, valamint a szomszédban élő Gilest (Richard Jenkins), aki festőként próbál érvényesülni a 20. század közepén. Kettejük különös kapcsolata adja a film egy jelentős részét, nekem személyesen ez volt a kedvenc szálam. Olyan őszinte és kedves volt az egész, el bírtam volna viselni, ha ebbe a barátságba mélyebben belelátunk. A többi történetvonal már korántsem varázsolt el ennyire. A plot szerint ez egy „szokatlan tündérmese”. Szokatlannak szokatlan, azt meg kell hagyni, de a tündérmese feeling valahogy nem jött át.  Az Alanyon kívül (így nevezi a film a hüllőszerű élőlényét, az egyszerűség kedvéért maradok én is ennél) minden nagyon valódi. A karakterek, helyszínek, helyzetek, egyszerűen semmi fantasztikus nincs bennük. A laborból is viszonylag keveset látunk, az ott folyó munkáról pedig még annál is kevesebbet tudunk meg. Talán ez volt az, ami a legjobban zavart a filmben. Rengeteg a homályos folt, a szereplők jelentős részének nem értettem az indíttatását, hogy mit miért és kinek is csinál. Az egyik legalapvetőbb információ lett volna, hogy honnan származik ez a lény, mire akarja használni Strickland (Michael Shannon), és legfőképp, hogy kinek dolgozik, vagy mi egyáltalán a célja ebben a történetben. Sok kérdésre próbáltak választ adni, de egyik sem volt túlságosan kielégítő, sok szál a semmiből indult és oda is tartott.

A cselekmény többi részében Elisa és az Alany (Doug Jones) kapcsolatát látjuk kibontakozni. Szerintem egy kicsit el lett ez kapkodva, nem volt elég részletesen kidolgozva és túl gyorsan lett belőle az, ami. Kicsit úgy éreztem, mintha bele lenne erőszakolva a történetbe, hogy nekik közös hiányosságuk miatt egymásra kell találniuk valamilyen szinten, innentől pedig végig nagyon erőszakoltnak éreztem a mondanivalót. A történet menete lassú folyású volt, sokat kellett várni egy-egy új fejleményre. Ez talán azt a célt hivatott szolgálni, hogy megismerjük Elisa saját kis világát a maga szomorkás, magányos valójában, de ez a fontosabb részek kibontásának rovására ment. Ami viszont kitűnően megértette velem a lány érzéseit, az Alexandre Desplat zenéje volt, nem hiába a jelölés a legjobb eredeti filmzene kategóriában, nagyon drukko­lok neki. Elisa ábrándozásainak Párizs hangulatú témái - ha már más nem - elhitették velem, hogy ez tényleg lehet egy romantikus film, azonban ami igazán magával ragadott az a víz zenei ábrázolása volt. Erre rájátszott a szürkés képi világ is, bár nekem az túl komorra sikeredett. A ’60-as évekbeli hangulatot mind a helyszínek, mind a ruhák kiválóan hozták.

És akkor beszéljünk végre arról, ami mindenkit igazán érdekel e film kapcsán: a 13 Oscar jelölés. De miért!!??? A forgatókönyv szerintem nem sok újat tudott mutatni a Nap alatt, ráadásul még plágium vádja is érte. A legjobb film kategóriába már megszoktuk, hogy mindig érkeznek nem igazán oda illő művek, de én a jelöltek közül ezt tartom a leggyengébbnek. Ami még szemet szúrt, az a legjobb jelmeztervezés díjára való jelölés. Nem mondom, hogy rossz, de ma már egy jó 20. századi kosztümnek nem kéne kihívásnak lennie, de annál nagyobb az elismerésem például A szépség és a szörnyeteg iránt. Azonban nem minden jelölés indokolatlan, sőt! Sally Hawkins és Richard Jenkins nagyon is jók voltak, Hawkins minden egyes rezdülésével, arcjátékával remekül kifejezte Elisa érzelmeit. Octavia Spencer jelölésének is örülök, de ő olyanokkal áll versenyben, mint például Allison Janney (Én, Tonya). Kíváncsi vagyok, végül hány díjat hoz el március 4-én a 90. Oscar-gáláról, Desplatnak mindenképp szurkolok.

Összességében szerintem ez tipikusan az a film volt, ami túl sokat akart mondani, de végül nem jött össze neki. 5/10 pontot tudok neki adni, annyira azért nem jött be, mint Gábornak.