Egy háborús veteránról szól a történet, aki poszt-traumás stresszben szenved. Hakan a katonai kórházból hazatérve próbál visszazökkenni a normális életbe, és elsődleges célja, hogy felmelegítse a kapcsolatot lányával.

A török származású Bülent Öztürk rendezői debütálása, aki egyben a forgatókönyvet is jegyzi, és mondanom sem kell, hogy elég realisztikus drámáról van szó, amelyben természetesen nincs félrebeszélés, csak a kőkemény és rideg valóság. Ezen összetevőknek köszönhetően elég lassú lefolyású a film, ami eléggé próbára tett, pedig székből néztük - ennek a mondatomnak a későbbiekben lesz jelentősége -, de még így is elfáradtam a végére.

Ugyanakkor rossz filmnek egyáltalán nem nevezném a Blue Silence-et, csak egyáltalán nem vagyunk hozzászokva a balkáni filmekhez, és mivel Öztürk filmje török-belga koprodukcióban valósult meg, így ez teljesen beleillik ebbe az olvasatba. Egyébként mondanom is fölösleges, hogy a színészek játékai abszolút emberközeliek, így kristálytiszta, realisztikus alakítások tanúi lehetünk. A Hakan szerepében szenvedő Teoman Kumbaracibasi például lazán hozott egy Javier Bardem szintet, akire nem mellesleg eléggé hasonlít is.

Sajnos azonban hiába akartam szeretni ezt a filmet, nem sikerült maradéktalanul, mert kissé átverve éreztem magam. A helikoptere-ventilátoros mozzanat tök jó, de úgy tűnik, hogy ez kevés volt a rendezőnek, ugyanis az autómosós jelenetnél funkció nélkül is használta, és az ilyet nem szeretem. És nyilván akadtak még hasonló húzások, amelyekkel nem egészen értettem egyet, sőt, egyenesen furán hatott. Ez volt a fesztivál egyik olyan másfél órája, ami bitang lassan pergett le, pedig alapvetően nem lett volna bajom a cselekménnyel. 6/10.