Az egzisztenciális szorongással sújtott különc és visszahúzódó számítógépes zseni Qohen Leth (Christoph Waltz) egy elhagyatott templomban egymagában dolgozik. Minden nap egy bizonyos telefonhívásra vár, melyről megvan győződve, hogy magyarázatul fog szolgálni azon kérdéseire, melyek megválaszolására régóta vár. A Vezetőség (Matt Damon) titokzatos munkával bízza meg, melynek célja, hogy egyszer és mindenkorra kiderítse az élet értelmét vagy megállapítsa annak hiányát. A megbízás után különös látogatók jelennek meg a zavart tudósnál: a kacér Bainsley (Me´lanie Thierry) és a vezetőség csodagyereke Bob (Lucas Hedges). Az élet nagy kérdését kutató Qohen életében először találkozik a szerelem és a vágyakozás erejével, melyeket saját létének egyetlen értelméül interpretál.

Elhangzott már néhányszor a következő kérdés: Őrült zseni, vagy semmirekellő idióta? Bizonyára tisztában vagytok vele, hogy Terry Gilliam a téma tárgya, aki ezúttal is hozta a formáját, és valami egészen egyedit, valami olyat hozott tető alá, ami tipikusan megosztja majd a közönséget. Hogy miért? Mert különc az ürge, és különc filmet csinált ismét, ami alternatív módon mutogat a nagyvilágra. Merthogy tömören erről van szó, a nagyvilágról, illetve annak felnagyított, sarkított verzióját mutatja be A zéró elmélet.

Na igen, jó darabig nem is kapott pénzt, hogy megcsinálja a filmet, ami így a megnézését követően teljesen érthető. Kicsit olyan, mint a Felhőatlasz, de sokkal kevésbé annyira összetett, inkább olyan zsúfolt, nyüzsgő, amivel olykor nehéz tartani a lépést, de a végeredményért megéri kitartani. Gilliam mindig is híres volt sajátos történetmeséléséről, és ebben a különös filmjében is megjelenik ez a formula, és a színek is kimondottan egyedi módon keverednek.

Sajnálom egyébként, hogy egy ilyen gazdag látványvilágú filmet nem moziban láthattam, mert jelen esetben a nagyvászon sokat adott volna az összképhez. Hirtelen jött ötlet volt, hogy megnézésre került a film, és pont annyira spontán ért, hogy a viszonylag ráérős története ellenére milyen pörgést produkáltak a szereplők, a kamera percek alatt sok-sok helyszínt járt be, és csak kapkodtam a fejem, hogy hol is járunk. Egy szó, mint száz, érdemes tiszta fejjel leülni elé, amikor nem jelent gondot, hogy odafigyeljen az ember.

Rengeteg kétely volt bennem, miközben peregtek a percek, és az a nagy helyzet, hogy az első fele után még nem voltam biztos benne, hogy ez valójában az én filmem. Aztán elkezdtek összeállni a kirakós darabkái, és egyre izgalmasabb, és még színesebb, merészebb lett az egész. Zseniális, ahogyan váltakoznak a színek, a fények, és ahogyan vibrál a levegő ebben a zsúfolt, kiszámíthatatlan pörgő közegben. Ugyanakkor az is tény, hogyha nem egy olyan színészlegenda kapta volna a főszerepet, mint Christoph Waltz, nem tudott volna ekkora magaslatokat elérni.

Nem most derült fény rá, hogy Christoph Waltz mennyire nagy színész, de amit Mélanie Thierryvel a vásznon művelnek… Abszolút egyedi, ahogyan izzik köztük a levegő, Thierry nyomulása Waltz karakterére, a begyöpösödött, munkájának élő fazonra, akit a jóistennek sem lehet kimozdítani a komfortzónájából. Imádtam a közös jeleneteiket, legyen az akár a valóságban, vagy a virtuális közegben. Feltűnt még a színen a különc szerepeiről híres Tilda Swinton - hogy is hiányozhatott volna?! -, Ben Whishaw, David Thewlis, de még Matt Damon is. Nyilván nem utóbbiakra épül a film, de azt a 'darabkát', amit nekik szánt a rendező, csodás módon színesítették.

Sajnos az esti órákban ültünk neki a filmnek, és emiatt kevéssé volt élvezetes, amíg igazán be nem indult, illetve el nem kezdtek összeállni a darabkái. Ezért is javasoltam, hogy ezt ne. Egyébként javasolt Blu-rayen nézni, ha van rá lehetőség, mert a látvány önmagáért beszél. Gyönyörű, egyedi, és lesztek páran, akiknek megfekszi majd a gyomrát. Ami a pontjait illeti, nyolc-kilenc között vacilláltam, de mivel annyira egyedi, és bízom benne, hogy a 9/10-et tudta, csak a fáradtságom miatt kevesebbnek éreztem helyenként.