Kat Connors egy tizenhét éves lány, akinek gyönyörű édesanyja 1988-ban rejtélyes körülmények között eltűnik. Kat az esemény bekövetkezte után apjával éli életét, közben próbálja feldolgozni a történteket, csakhogy az anyja folyamatosan felbukkan álmaiban.

A White Girl beindított egy gépezetet, és elkezdtem előkeresni különféle Sundance-es alkotásokat, most épp a White Bird in a Blizzard került terítékre, amelynek premierje lassan három éve volt. Az alapokat Laura Kasischke azonos című regénye adja, a filmet pedig Gregg Araki (Titokzatos bőr) rendezte saját kezűleg adaptált forgatókönyvéből. Érdekes, hogy témáját tekintve nem épp vidám thriller-drámáról beszélünk, mégis elég könnyed stílus jellemzi, de fontos, hogy nem bagatelizálják el az ügyet.

A történettel régebben foglalkoztam, így nekem minden új volt, és picit több Eva Green jelenlétre számítottam, de ez nyilván sokadrangú a minőség szempontjából. Általában nem szoktam szimpatizálni a régebbi korba visszahelyezett filmekkel, most viszont nem éreztem azt, hogy ezt a korkérdést direkt módon akarják lenyomni a torkomon. Ez a történet egyszerűen ekkor játszódik, és kész. A képi világa hű a korához, és valamennyire jelen van a szokványos családi sztereotípia is, de mindjárt írom bővebben.

Valamennyire kortalan, amiről írni szeretnék, de húsz, illetve kis híján harminc évvel ezelőtt jobban megszokott volt, hogy vagy a férj tartja terrorban a feleséget, vagy pedig fordítva. Jelen esetben utóbbi érvényesül, és durva végignézni, ahogyan Eva Green földbe tiporja megvető nézéseivel az egyébként karakteres megjelenésű Christopher Melonit. Nyilván színészileg hozzák a tőlük megszokott szintet, a bizonyítás pedig a fiatalokra marad.

Gyorsan végigpörgettem Shailene Woodley IMDb-jét, és mivel a Csillagainkban a hibát nem láttam, A beavatott pedig nem az én asztalom, lényegében ki is jelenthetem, hogy ez az első olyan film, amiben kedvelni tudtam. Mostantól kezdve picit másképp nézek majd rá is, ez részben pedig az általa alakított karakternek is köszönhető. Mondanám, hogy van benne tartás, de hazugság lenne, hiszen fűvel-fával lefekszik, így a meztelenkedős jelenetek sem hiányoznak, ám legalább nem vitték túlzásba ezeket. Tartás helyett viszont kitartás az van benne, mert nem egyszerű szituációba kerül annyi idősen, ez tény.

Shiloh Fernandez is legalább annyira jól adta elő magát, mint Woodley, akik egyébként egy párt alkotnak a cselekmény szerint. Thomas Jane-nek a nyomozó szerepe jutott, akinek azért kijut a jóból az ő korában, és színészileg ő is remek teret kapott. Találkozhatunk még Angela Bassettel, illetve Gabourey Sidibe is szállít egyfajta színvonalat.

Nem feltétlenül a fényképezés a legfontosabb momentuma ennek a drámának, ugyanakkor megfigyeltem, hogy az operatőr sokszor finomra hangolt képekkel dolgozott, és játszadozott egy keveset a fényekkel is. Emellé pedig jól asszisztálnak a választott betétdalok, amelyek nem mellesleg megkönnyítik az időben való visszarepülést is. A cselekményen elidőznék még egy kicsit, ugyanis végig foglalkoztatja a nézőt, hogy mi történt valójában az anyával, hogy hová tűnt, él-e még, és hasonlók. A vége felé nyilván kezd körvonalazódni a dolog, de az utolsó tíz percig nagyon jól titkolták a történteket, és ez tartja életben a filmet. Azt gondoltam, hogy úgy zárják le, hogy hagynak a nézőben kérdőjeleket, és talán ez jobb is lett volna, ha a nézőre bízzák a megfejtést, de a legvége sem okoz csalódást.

Hirtelen ennyi ugrott ki belőlem. Menetdinamikáját tekintve azért néha megül kicsit, de nagyon keveset unatkoztam, mert jól adagolták az eseményeket. Fontos, hogy ne thrillert várjatok, inkább a drámán fekszik a hangsúly, pontokban kifejezve pedig a 7/10-et bátran osztom ki, és egyszer simán jó szórakozást nyújt a téma szerelmeseinek.