Take Riverton álmos kisvárosában kering egy sorozatgyilkosról szóló legenda, aki megesküdött, hogy visszatér, és megöl hét gyereket, akik aznap születtek, amikor ő meghalt. Most, 16 évvel később újabb emberek tűnnek el. Vajon a pszichopata újjáéledt az egyik gyerek személyében? Vagy túlélte az éjszakát, amikor sorsára hagyják? Csak egyetlen egy gyerek tudja a kérdésre a választ.

Wes Craven hajdanán tudta, hogyan kell emlékezetes horrorfilmet készíteni, hiszen gondoljunk csak a máig népszerű Sikoly trilógiára, vagy a Rémálom az Elm utcában egyes részeire. Most a Vedd a lelkemmel bemelegített a negyedik Sikoly mozira, és csak reménykedhettünk, hogy ott maradandóbb élményben lesz részünk, mint ennél, mert ez nem több egy közepesen gyenge horrorfilmnél. Az elején még egész jól indítanak, talán még némi borzongás is szorult bele, és még a Jigsaw-szerű háttérhang is előnyére válik, de az egyik legnagyobb probléma az egésznél, hogy átlagosak a szereplők, az iskolai közeg is teljesen tipikus, megvannak a szokásos bandák, a szokásos kisebbeket basztatós felsőbb évesek, satöbbi. Itt jön egyetlen kicsike kis pozitívum, hogy legalább belevittek némi csavart a történet második felébe, ami megmenti a totális bukástól, és mintha erőre kapott volna.

Nem mondom, hogy nem, mert Max Thieriotot kedveltem, mint ahogyan Zena Greyt és Paulina Olszynski-t is, de egyikükre sem tudom azt mondani, hogy két hét múlva emlékezni fogok rájuk, annyira elvesztek a tipikusság bődületes tengerében. Egész kis utálatos szerepet játszott még Emily Meade, akit mindezek ellenére csippantottam, mert legalább egy nem kiszámítható karaktert testesített meg.

Akkor van még az a hülyeség, hogy nyomoznak. Mindig nyomoznak ilyen esetekben. Olyan mintha a mostani filmeket egymás után nézve egy rossz sorozat lenne az egész, csak néha van egy kis változás, meg persze nem változnak a szereplők.

Amennyire felcsigázott tavaly, hogy Wes Craven horrort rendez, most annyira csalódott vagyok, mert ez így csak 5/10-et tudott.