Egy sikeres New York-i cégvezetővel (Will Smith) szörnyű tragédia történik, melynek hatására megváltozik az élete. Nem bírja elviselni a vele történtek súlyát, megcsömörlik mindentől, ami addig körülvette. Egyre távolabb sodródik addigi világától… már olyan messzire, hogy régi barátai az újabb tragédiától félnek. Tervet készítenek a megmentésére. Veszélyes, kockázatos tervet, amely a legvégsőkig feszíti a húrt: de talán segít, hogy a szenvedő szembenézzen az élettel - ha megéri. A fantasztikus szereplőkkel készült film őszinte, szívbemarkoló, és bőven ad gondolkodnivalót nézőinek, miközben arról beszél, hogy a legnagyobb bánat is hozhat jót, mert élet és halál, szerelem és magány mind együtt alkotják a teljes életet.

Warnerék szégyellhetik magukat, hogy a tavalyi év egyik legértékesebb meglepetésdrámája ennyire csapnivaló marketinget kapott. Ennek eredménye méltatlan mellőzés és az indokolatlan bukás lett, amihez csak gratulálni tudok, viszont hálás is vagyok egyben, amiért helyt adtak egy ilyen sztorinak is. David Frankel több vígjátékot és komolytalan filmeket is jegyez korábbról, de szerintem az Amit még mindig tudni akarsz a szexről volt az a műve, amivel elindult a megfelelő irányba, és ezek után A hang erejét is muszáj lesz becserkészni valamikor.

Emlékszem, legutóbb A bírónál éreztem hasonlót, amikor egy vígjátékrendező ilyen témát kezdett el feszegetni egy két és félórás drámában, és senki sem értette, hogy mi történhetett vele. Mondjuk, a forgatókönyvet prezentáló Allen Loeb (A maflás, A dilemma, Kellékfeleség) legalább ugyanolyan meglepetés, mint Frankel. Mivel ez sem adaptáció, bizonyára nem vagyok egyedül, ha azt mondom, hogy ezt a történetet szívesen elolvasnám könyvben is, de nem kell mindennek fekete-fehérnek lennie. Miközben dobálózom itt a szavakkal, olyan gondolatmenetek indultak meg bennem a film hatására, hogy ne tudjátok meg.

A film szimbolikája is gyönyörű, hiába egy szívfacsaró történést mesélnek el, még a nagyvállalati közegbe csomagolt családi tragédia ténye sem érdekelt, mert olyan kiválóan elvonták a figyelmem a lényegről, hogy csak néztem nagyokat a végén. És hát, mi is a lényege a filmgyártásnak? Hát nem, nem a pénzhajkurászás, hanem a szórakoztatás - legalábbis egykoron ez volt, és vannak emberek, akik még mindig ebben a szellemben cselekszenek. Nem egyszer a Hét élet jutott eszembe, és a Váratlan szépség simán lehetne a testvérfilmje, így hát azoknak tudom maradéktalanul ajánlani, akik szimpatizáltak Will Smith azon drámájával.

Will Smith feje fölött mostanság nem ragyog a szerencsecsillagja, igazságtalanul mellőzik, mert közben mindannyian tudjuk, mennyire jó színész valójában, és ebben a filmben nagyjából azt láttam, hogy a színészi karrierjét gyászolja. Oké, ez így a szó legszorosabb értelmében nyilván nem igaz, ugyanakkor tényleg nagyon őszinte alakítást láthatunk tőle. Egyébként a szereposztás zseniálisan sikerült, még annak fényében is, hogy Keira Knightley is bekerült a gépezetbe, és tisztában vagytok velee, hogy az utóbbi években ki sem állhattam, most azonban még ő sem tudott zavarni. Az már egy másik dolog, hogy színészileg ő maradt utolsó a sorban, és ezt dicséretként írom.

Helen Mirren nagyon érdekes és összetett szerepet kapott, és imádtam minden egyes vele töltött percet. Röviden úgy lehetne őt jellemezni, hogy "mindenki anyukája". Mindemellett jó volt olyan színészeket valósnak tűnő élethelyzetben látni, mint Edward Norton, Kate Winslet, vagy Michael Pena. Tudjuk róluk, hogy egytől egyig értékes hollywoodi sztárok, és akkor még nem beszéltem Naomie Harrisről, aki valahol a személyes kedvencem is. És akkor már csak az egyszerre ellenszenves és szimpatikus Jacob Latimore maradt ki a sorból, akinek szintén nem kell a tehetségért a szomszédba mennie.

Újra hangsúlyozom, hogy a szereposztás mennyire rendben van, és rengeteget nyom a latban a Theodore Shapiro által összeállított zenecsomag, amelyben több teátrális zene is akad, de a játékosság, és a boldogságérzet keltése is szempont volt miközben ezek a dalok születtek. Lehet, hogy túl mélyen belementem a témába, bár az a vicces, hogy valójában még így is csak a felszínt kapargattam, ha őszinte akarok lenni. A miérteket ne firtassuk, és ezek fényében a záró bekezdésből ki is hagyok szónoklatnak tűnő mondatokat.

Mégpedig azért, mert a Váratlan szépséget látni kell, s lehetőleg nem - vagy de? - megtapasztalni. Ezt mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, de egy kicsit mégis sikerült belebonyolódnom olyasmibe, amit inkább kihagynék ebből az írásból. Egy dolog biztos, a halál, idő és szeretet szavak többé nem lesznek számomra asszociációmentesek. Az, hogy mennyire tetszett, nem is kérdés, a legjobbtól egy hajszálnyira volt: 9/10.