A nem evilági szörnyek és az ember irányította szupergépek háborúja csak bevezető volt ahhoz a pusztításhoz képest, amely a Tűzgyűrű: Lázadásban már az emberiség elbukásával fenyeget. Jake Pentecost, az egykor szépreményű Jaeger pilóta köré fonódik a történet, akinek legendás apja életét adta azért, hogy az emberiség legyőzhesse a Kaidzsuknak nevezett óriásszörnyeket. Jake azonban abbahagyta a kiképzést és az alvilágban kereste a boldogulását. Ám amikor újabb, még veszélyesebb támadás fenyegeti a világot pusztulással, kap egy utolsó esélyt, hogy méltó legyen apja örökségéhez: mostohahúga, Mako Mori, aki a háború árnyékában felnőtt pilóták új nemzedékének csapatát vezeti, felajánlja neki, hogy csatlakozzon hozzájuk. Egyetlen reményük, ha összefognak, és globális lázadást robbantanak ki a pusztítás erői ellen.

Emlékszem, hogy néhány éve a Tűzgyűrű is ádáz módon megosztotta a közönség véleményét, csakhogy a Tűzgyűrű: Lázadás egy annyira felesleges folytatás lett, hogy már tíz perc után fogtam a fejem, hogy egy ilyen hollywoodi köntösbe csomagolt majdnem B-filmes második részre mi szükség van?! Bevallom őszintén, egyetlen dolog miatt bíztam a Lázadásban, ő pedig nem más, mint Steven S. DeKnight, a Daredevil sorozat executive producere, aki most először rendezett mozifilmet, de inkább maradt volna a saját asztalánál… Nem mondom, hogy a Tűzgyűrű: Lázadás miatta ment el, de azt sem írhatom, hogy DeKnightnak sikerült rendesen összefognia a cselekményt.

Hol is kezdjem… Mondjuk ott, hogy egy hatalmas digitális katyvasz az egész, s míg az első résznél nem az járt a fejemben, hogy koppintották a Transformers-t, itt viszont abszolút, és csak kizárólag erre bírtam koncentrálni. Kár érte, hogy így elfuserálták, pedig Guillermo del Toro szépen megteremtette az alapokat, és mivel nyomokban még ez is jelen van, így nem temetem teljesen ezt a folytatást, de tényleg jobban jártunk volna, hogyha nem locsolnak bele ennyi dollármilliót. A 3D természetesen most is borzasztóan fölösleges tényezőként van jelen, igazából szóba sem kellett volna hoznom.

A koppintáson felül folyamatosan aggasztott, hogy hülyének nézik a nézőt, és habár egy jó csavart/meglepetést azért sikerült belecsempészni a történetbe, de azt leszámítva minden értéket az első részben megalapozottaknak köszönhet. Ezúttal húsz perccel rövidebb a játékidő, mégis szinte folyamatosan unatkoztam, többször az órámra néztem, miközben a vásznon hatalmas, ugyanakkor sokszor tét nélküli jelenetek tanúja lehettem, ez pedig 2018-ban nem eredmény, hanem pazarlás. Pedig minden hasonló volt, mint az első részben, csak hát ez így újra már kevésnek bizonyult.

John Boyega jó színész, ehhez kétség sem fér, de nem vitte el a hátán ezt az akciófilmet, pedig tényleg erős jellem, ráadásul még Scott Eastwood sem rúgott labdába. Az először nem szimpatikus Cailee Spaeny viszont egészen kinőtte magát a film végére, de nyilván rá sem szabad építeni, hiszen tini, akit nem lehet komolyan venni, és ez így van jól. Most, hogy végigírtam ezt a mondatot, egyből be is ugrott a Stranger Things… szóval igen, vannak kölykök, akik egy sokkal erősebb vonalat képviselnek. Rinko Kikuchit mindig szívesen nézem, és Tian Jing is szépen helytállt, de a showt abszolút Charlie Day lopta el magának. Fergetegesen játékot produkált, lényegében a film egyetlen igazán szórakoztató alakja, de nyilván Burn Gorman sem okoz csalódást. És az is fura, hogy Day viccessége számomra pozitív irányba billentette a mérleg nyelvét.

Természetesen a CGI rendben van annak ellenére, hogy sok esetben annyira gyorsan pörögnek az események, hogy a sebesség a minőség rovására megy, s nem látni a lényeget - ilyeneken már nyilván nem akadok fenn. Azzal a ténnyel sem bírtam azonosulni, szeretni meg pláne nem, hogy megint egy olyan világot mutatnak be, ahol roncstelepeken élnek és a roncsokból valami illegálisat lehet építeni. Ne már, tényleg ennyire futja?! Kábé hússzor láthattunk ilyesmit az elmúlt egy-két évtizedben. Lassan zárom is soraimat, baromi vegyes érzéseim vannak, úgyhogy kap gyorsan egy senki földje 6/10-két, ami őszintén szólva szódával jött csak össze, meg mert néhol azért van fantázia a látottakban.