Egy alternatív valóságban a halál utáni élet létezését tudományosan sikerült bebizonyítani, és ez oda vezetett, hogy több millió ember lett öngyilkos. Maradt-e hely egy ilyen világban a szerelemnek?

Az utóbbi idők egyik legdepresszívebb alkotása, és a szó legszorosabb, s egyben legrosszabb értelmében is. Nem is értem, mi mást vártam a The Discovery-től. Imádom a Netflix sorozatait és filmjeit is, mert új látásmódot képviselnek, ez alól ez a misztikus dráma sem kivétel, mégis nagyrészt szenvedtem, és ha őszinte akarok lenni, az utolsó félórára elszakadt a cérna, kikapcsoltam a fenébe.

Odakint egyébként eleve esős-szomorkás idő van, és tudjátok jól, hogy mennyire csípem a fesztiválos drámákat, ez pedig egy idei Sundance-es alkotás, mégsem lesz a szívem csücske. Charkie McDowell (The One I Love) rendezésében mást még nem láttam, és hiába érdekes az alapötlet, a megvalósítás meg a cselekmény lefolyási sebessége botrányosan lassú, nyögvenyelős. Mintha az lenne a cél, hogy a végére mi is öngyilkosok legyünk.

A szereplőkkel viszont nincs gond, ők viszik el a hátukon az egész filmet, mert habár a sztori is érdekesnek tűnik, ám nekem valahogy tíz perc után alább hagyott a lelkesedésem. Robert Redford játéka nem kérdéses, hogy remek, de túl régi motoros ő ahhoz, hogy ez másképp legyen. Természetesen Rooney Mara is jól érzi magát ebben a kissé poszt-apok hatású közegben, és ez Riley Keough esetében is így van. Mindketten nagy kedvencek, és jól is áll nekik az ilyesfajta megjelenés.

Jesse Plemons olyan arcszőrzetet kapott, hogy nagyjából tizenöt évvel idősebb a koránál. Ez mellékes nyilván, viszont az ő karakterét is nagyon szerettem. Szimpatikus egyén, még ha elfogult is. Hogy hogy jön egy ilyen témához a szerelem? Hát, kellett valami, amivel végrehajtanak egy vérfrissítést, mert e nélkül azt a két vicces szituációt sem tudták volna beleírni a forgatókönyvbe, és üres kézzel kellett volna távoznom.

Összességében sajnos csalódott vagyok. Értem, hogy mi lett volna a cél, de senkit sem szeretnék arra buzdítani, hogy nézze meg a filmet, mert az élettől is elmegy a kedve. Újra hangsúlyozom, szeretem a nehézsúlyú művészfilmeket, mert engem még azok is tudnak szórakoztatni, de a The Discovery nem nyújtott még csak hasonlót sem számomra. A filmzenéje… volt ennek olyan? Pedig azzal akkorát lendíthettek volna mindenen, hogy ne tovább. 5/10.