John Clayton (Alexander Skarsgard) jól öltözött és jól nevelt úriember, a viktoriánus Anglia átlagos polgára. De csak egy évtizede. Éppen amikor már minden jó akarója azt hinné, hogy a benne lapuló vadember végleg eltűnt, hírét veszi, hogy egykori otthonában, Kongóban gonosz dolgok zajlanak. Egy bánya új területeket foglal, nem ismer kíméletet, és már az ő régi barátait is veszélyezteti. A férfi odautazik, és kénytelen harcba szállni a civilizációpusztító erejével. És miközben minden eszközt bevet, hogy megállítsa a fehér ember terjeszkedését, saját maga is visszaváltozik azzá, akinek született, és aki titokban mindig is volt. Ahogy a ruha lefoszlik róla, ismét ő lesz a dzsungel ura, a vadon szövetségese, a legyőzhetetlen Tarzan.

David Yates egy mágus a mai Hollywoodban olyan újrajátszós rendezőkkel szemben, mint mondjuk Michael Bay - és ezt hadd ne magyarázzam meg! A Tarzan legendája várós darab volt, de mostanra ott tartok, hogy szinte semmiben nem tudok bízni, vagy hinni, így nem is égtem a vágytól, hogy láthassam, ám a hétvégén mégis muszáj volt becserkészni. Azért fontos, hogy a péntek esti tízes vetítésre ültem be, mert egy nehéz munkanapon voltam túl, de tudtam, hogyha a film működik, a fáradtságomat adrenalin helyettesíti, ami nem enged majd elaludni. Így is volt, a megérzésem nem csalt, és sokkal többet kaptam, mint amire számítottam.

Úgy képzeljétek el a Tarzan legendáját, mint egy klasszikus kalandfilmet, ami a régi időket idézi, amikor még igazán izgalmas kalandfilmek születtek, csak épp új köntösbe is csomagolták, hogy ma is eladható legyen. Yates egy mester, a Tarzan legendája pedig hasonló színvonalat képvisel, mint annak idején az Indy-filmek. Könnyed, pörgős kalandok, mégsem súlytalan, amit látunk, és az imént hangzott el a lényeg. Yates jegyzi a Harry Potter-filmek felét, és a Legendás állatok is az ő keze alatt készül, szóval ősszel egy remek film már biztosan érkezik.

Ahogyan azt írtam az előbb, könnyed kalandok jellemzik, de a színészek játéka nagyon erős, így eszembe sem jutott, hogy igazából mennyire komolytalan filmen ülök. Ha jobban, reálisan belegondolunk, a fickó indákon ugrál a dzsungelben, és közben ordít, mégsem éreztem, hogy ez nem igazi lenne. Pedig egy raklap CGI-t használtak, de az állatokat egytől egyig imádtam, főleg a majmokat. A majmokkal valamiért különösen szimpatizálok, és ez itt sem volt másként, legutóbb pedig A majmok bolygójánál éreztem így. A gorillák olyan módon jelennek meg a filmben, mintha élő emberek lennének, és ránézésre pusztán félelmetesek, mert nem olyan könnyen olvashatunk róluk, mint az emberekről.

Zseniális az a kapcsolat, ami a címszereplő és az állatok között a játékidő előrehaladtával kibontakozik, Alexander Skarsgård pedig simán van annyira észbontó színész, hogy mindez hihetően is köszönjék vissza. Nyilván szükséges alapkövetelmény még egy jó vezér is, ami szintén nem hiánycikk. Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor megjelennek az elefántok, vagy amikor a bivalycsorda besegít a rendrakásban. Ezek láttán bennem olyan érzések kezdtek el kavarogni, amit ma igazán kevés film tud kiváltani, és újra láttam a természet szépségét, s annak nyers erejét. A címszereplő egy hős, de nem halhatatlan, és nem is legyőzhetetlennek van ábrázolva, amelynek köszönhetően szintén hihetőbb az egész cselekmény. Edgar Rice Burroughs egyébként igazán nagyszerű alapokkal szolgált, habár konkrétan az alapművet nem ismerem, és többféle adaptáció formájában találkoztam már Tarzan történetével, de ez a városból jövős, modernebbre szabott különösen tetszett.

Nem csupán az állatok nyűgöztek le, hanem a természet is. Afrika csodálatos hely, Kongó pedig gyönyörűen jelenik meg a filmben. Egy hely, amely emberek által még megmunkálatlan, ahol még az élővilág érintetlen, ahol az anyatermészet az úr, és ahol a gyengék odavesznek. Kongó bemutatásában az operatőrnek volt a legnagyobb szerepe, és a szűrőket is olyan szépen választották meg, hogy sokszor alig kaptam levegőt. Egy-egy esős, sötétebbre szabott jelenet, ami művészi hatást kelt - imádtam. Az összhatáshoz rengeteget tettek hozzá az eredeti filmzenék, amelyeket Rupert Gregson-Williamsnek köszönhetünk. Jelenleg is azt hallgatom, ennyire lett csak jó.

Tarzan gyerek és tinédzser formájában is megjelenik, de nekünk a felnőtt változat fontos, vele találkozhatunk a legtöbbet, és Alexander Skarsgard tökéletes erre a szerepre. Minden adottsága megvolt hozzá: a testfelépítése, az arcberendezése, és a hosszú haj is jól áll neki. Nő nélkül Tarzan is csupán félember, és Margot Robbie annyira ideális választás lett Jane szerepére, hogy félelmetes. Egyébként is imádom őt, és annak nagyon örülök, hogy először Jane-t játszotta el, nem pedig Harley Quinnt. Ebben a formában nem lesz gond a sorrenddel. Skarsgard és Robbie között tökéletesen működik a kémia, ami alapkövetelmény, és annak is örülök, hogy nem vették nyálasra a kapcsolatukat. Pont annyit vannak együtt, annyiszor érintik meg egymást, ami még nem megy túl azon a bizonyos határon.

Samuel L. Jacksont először meglátva ebben a filmben, az jutott eszembe, hogy ezer arca van - és tényleg. Pótolhatatlan színész, akit megannyi híres szerepben láthattunk már, de a kalandor gúnyája is nagyszerűen állt rajta, és külön pacsi az íróknak, hogy vittek egy kis szarkazmussal kevert humort a dialógusaiba. Christoph Waltz pedig hát… Ismerjük a fajtáját: képtelen tévedni, és ez itt sincs másként. Szívós gonosz, mint mindig, és ezúttal sem maradhatott el, hogy étkezés közben sanyargassa foglyát. Sok olyan pillanat adódott, amikor azt gondoltam, hogy na itt vége lesz, de az emberei mindig annyira jól helyezkedtek, hogy általában megúszott mindent. Habár összességében egy igazi féreg alak, aki mások mögé bújik, de azt remekül csinálja. Említés szintjén ideírom még Djimon Hounsou nevét, de az összes bennszülött iszonyú hiteles karakter.

Apropó, operatőri munka. A Tarzan legendája a mai filmesek számára iránymutató tanulságot kellene, hogy nyújtson, ugyanis hiába a 3D, hiába sok a CGI, és hiába mozog gyorsan a dzsungel fái között a főszereplő, mégsem mosódik el a kép. Hogy is van ez?! Merthogy lehet ezt így is, hogy látszódjanak a részletek is, nem csak mismásolni, még olyan szituációban is, amikor épp két inda között ugrik a főszereplő. Érdekes… Tehát akkor megint bebizonyosodik, hogy sok nagyobb blockbusterhez amatőr operatőrt alkalmaznak. Kérdezem én, miért?! Hadd ne jöjjek példákkal, de az elmúlt félévben ez a téma többször felütötte fejét, és aggasztó formát öltött számomra.

Voltaképpen lehet ezt így is, ésszel, jól elköltve a $180 milliós büdzsét, és az a helyzet, hogy egy ekkora kaliberű filmmel szemben nyugodtan lehetnének a nézőnek elvárásai, de a Tarzan legendája nem fog csalódást okozni. Legalábbis nekem nagyon tetszett, és jelenleg is olyan hangulatban vagyok, hogyha úgy hozná a helyzet, minden teketóriázás nélkül újra moziba mennék rá. Engem kilóra, szóval szalad rá a 10/10.