2019-ben a replikánsok után vadászó szárnyas fejvadászok egyike különös felfedezést tett. Harminc évvel később egy másik fejvadász, az LAPD tisztje, K egy másik titokra lel. Egy olyan rejtélyre, amely ha felszínre kerül, felforgathatja mindazt, ami a földi társadalomból még megmaradt. Az ügy érdekében fel kell kutatnia a rendőrség egy régi emberét: Rick Deckardot: Csakhogy Deckard 30 évvel ezelőtt eltűnt, és senki nem tudja, hol bujkálhat. Azt is csak néhányan sejtik, hogy miért…

Így kell ezt csinálni! Nulla elvárással ültem be a Szárnyas fejvadász 2049-re, és mivel egyetlen előzetest láttam, nem is igazán tudtam, hogy mit várjak el ettől az egésztől. Mostantól viszont Denis Villeneuve hivatalosan is a kedvenc rendezőim közé tartozik, a legjobb háromban simán benne van! Konkrétan ő az egyik legjobb hollywoodi művészfilm rendező, és igazándiból nem is értem, hogy a stúdió hogyan hagyta jóvá, hogy ilyen filmet csináljanak a Szárnyas fejvadász folytatásából. Emlékeim szerint az eredeti film közel sem ennyire művészi, persze alapkő a sci-fik között, de nem így.

Az pedig külön csoda, hogy az eredeti film egyik íróját, Hampton Fanchert valahonnan sikerült előrántani, mellette pedig Michael Green asszisztált, akinek a tavasszal bemutatott Loganhez volt köze. Alapvetően nem történelemórát tartok, csak hangosan gondolkodom, hogy miként születhetett meg, és lett ennyire szuper a Szárnyas fejvadász 2049 forgatókönyve. Rendben vannak a dialógusok, pedig nem a szószátyárság a lényeg, mégsem éreztem azt, hogy csak egymás mögé hányták a mondatokat, hogy "jó az úgyis a népnek".

Rengeteg kérdőjel lappangott bennem, és kíváncsian vártam, hogy az eredetihez képest mit hogyan alkotnak újjá. Azt kell mondanom, hogy a technológia fejlettsége kifejezetten jót tett ennek a világnak, és ezt akár borítékolhattuk is volna, de láttunk már karón varjút. Brutálisan mutat a lepusztult, apokaliptikus, ugyanakkor mégis fejlett Los Angeles és különböző egyéb amerikai területek, amelyeket bejárhatunk a filmnek köszönhetően. Hogy a kietlen táj mitől ilyen szép? Hans Zimmer formabontó zenéjétől, ami olyan szinten életet visz az egészbe, hogy sokszor csak úsztam az árral és élveztem a látottakat.

Habár nekem szent meggyőződésem volt, hogy Jóhann Jóhannsson zenélte alá a filmet, aki három alkalommal is dolgozott együtt a rendezővel, viszont Villeneuve annak ellenére, hogy imádja a munkáit, kevésnek érezte ide az izlandi zeneszerzőt, és többet akart, így került a képbe az egyik legjobb, Hans Zimmer. Zimmer zenéibe most is szerelmes vagyok, például a Mesa-t (vagy a Sea Wall-t) negyedszer hallgatom, de összességében mindegyik szerzeményéről elmondható, hogy közel tökéletes. Nyilván filmzenék között, de egyszerűen imádtam, amikor a fülsiketítő zajok járták be a mozitermet, és öntöttek belém kételyekkel teli gondolatokat. Erre nem sokan képesek, de azt veszem észre, hogy manapság számomra a jó filmzene már fél siker.

A másik összetevő pedig a grandiózus, teátrális látványvilág, amelyek közül utóbbit Zimmer zenéivel érnek el, de valami bravúros az egész. Nem hiszem, hogy messzire rúgom a pöttyöst azzal az állításommal, hogy simán ott lesz legalább az Oscar-jelöltek között, és az elmúlt évek egyik leglátványosabb sci-fije címkét is kioszthatjuk ennek a filmnek. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ezt így tényleg összehozták. Peregtek a percek, én pedig vártam, hogy mikor csinálnak belőle agyatlan-üldözős akciófilmet, csakhogy ez az idő nem jött el. Folytatódott a művészi elemek tobzódása.

Kicsit visszakanyarodva Zimmerhez és az Interstellarhoz, mivel annak a zenéjét is két pofára faltam, nem csoda, hogy ezúttal sincs ez másként. Részleges hasonlóság felfedezhető a két film zenéjében, de szerencsére a majmolástól igen távol állnak ezek a privilégiumok. Mitől jó egy sci-fi? Részben a high-tech cuccoktól, de nem csak ezen áll vagy bukik a dolog. Bámulatos a látvány, amikor külső helyszíneken járunk, és ez az atmoszféra olyannyira egyben van, hogy nagyjából sírok, annyira telibe találtak nálam ezzel (is). Persze ott a másik oldal, a körülöttem lévő emberek fele ki nem állhatta, utálta az egészet. Sőt, egy ember konkrétan ki is ment két óra után.

Minden összetevője annyira letisztult, futurisztikus, de mégsem egy makulátlan világ megalkotása lebegett célként a szemük előtt, hanem a régi továbbfejlesztése. A színtónusok (narancsos, kék, szürke) váltakozásával is, amit véghezvittek, tényleg csak dicsérni tudom, és akkor még nem tértem ki a vágásra, vagy az operatőri teljesítménye. Mióta kissé beleástam magam a fotózásba, a kameramunkára is más szemmel nézek, és igazándiból nemrégiben vált csak igazán világossá számomra, hogy mitől zseniális egy operatőr a szakmáján belül.

A szereplőket illetően… akik nem bírják Ryan Goslingot, maradjanak szépen otthon, és/vagy távol ettől a sci-fitől, mert ez teljes mértékben az ő karakterére épít. Nálam nyerő a srác színészileg, és habár nem egy Javier Bardem mimikájú színész, mégsem lehet rá panasz, hiszen jól kezelte a drámai vonulatokat, és a megtört egyént is elhittem neki. Dave Bautistától egy kicsit többet is el tudtam volna képzelni, de az a pár perc is nagyon rendben van, amikor rá irányul a reflektorfény. Harrison Fordon nem rágódnék sokat, örülök, hogy jelen volt, a többit pedig azért rejtem véka alá, mert nem spoilereznék. Jared Leto alapvetően hatalmas meglepetés, de nem. Ő tényleg ennyire ezerarcú színész, akitől bármit megeszek. Félelmetes a célratörő fellépése, és elég érdekes a karaktere ahhoz, hogy ne merüljön a feledés homályába.

A női frontra sem lehet panaszunk, csupa értékes színésznőket gyűjtöttek össze, akik tudnak is színészkedni, nem csak akarnak. Nyilván Robin Wright a nagy kedvenc a hadnagy szerepében, akinek már önmagában a kisugárzása is megnyerő tud lenni számomra. A kubai származású Ana de Armas-t pedig egyszerűen jó lenne többször látni, vagy csak számomra maradtak ki a korábbi szereplései. Nagyon jó a csaj megjelenése, és a kémia is rendben van közte és Gosling között, pedig egy hologramról beszélünk. Mackenzie Davis-t sem hagyhatom szó nélkül, hiszen emeli a tétet, és amikor először felbukkant, kellett néhány másodperc, hogy felismerjem a komputerhekkelős csajt.

Amikor kijöttem a moziból, azon gondolkodtam, hogy melyik film is váltott ki belőlem hasonló reflektációt, és a A majmok bolygója - Háborúnál éreztem ilyesmit, csak az valahogy megrekedt egy bizonyos szinten és képtelen volt növekedni, építkezni felfelé egészen a zseniális végeredményig. Ha nem lenne meg fejben, negyedóra híján három órás játékidővel bír a Szárnyas fejvadász 2049, amely akár sok is lehetne, de Villeneuve olyan szépen összerakta ezt a sci-fit, hogy nem jutott idő az órámra nézni. Az R-es korhatár besorolás pedig már csak egy laza ínyenchab a tortán, amelyet sok jelenetnél észrevehetően jól használtak ki.

Mindig jó érzéssel tölt el, ha sokat tudok írni egy filmről, mert akkor fogott meg igazán a végeredmény. Ha rövidebb vagyok, annak két oka lehet, az egyik az időhiány-spoilermentesség tényező, a másik pedig, hogy annyira átlagos, snassz a végeredmény, nincs mit kiemelni, nem ad újat, ezáltal felemészti a középszer porfelhője. Eredetileg úgy jöttem haza tegnap este a moziból, hogy ez a film nem éri el a maximálisan kiszabható pontszámot, most viszont ott tartok így egy nap érlelést követően, hogy gondolkodom az újranézésén. Ezek alapján viszont a helyzet nem hagy nekem más választást, mint kimaxolni és agyba-főbe dicsérni ezt az egészet. 10/10.