David Norris, az ambiciózus politikus egy hajszálra van attól, hogy bekerüljön a szenátusba, amikor megismerkedik a gyönyörű balett-táncossal, Elise Sellasszal. Ez a nő senkihez sem fogható. Csakhogy amint David ráébred, hogy beleszeretett a lányba, titokzatos erők fognak össze, hogy távol tartsák egymástól a két embert. David megtudja, hogy a sors ügynökeivel szállt szembe, mégpedig a Helyreigazító Iroda emberivel, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy megakadályozzák David és Elise együttlétét. Ilyen túlerővel szemben David két dolgot tehet: vagy lemond a lányról, és elfogadja a számára elrendelt utat… vagy kockára tesz mindent, hogy szembe szálljon a sorssal, és együtt legyen a lánnyal.

A film, amitől nem vártam semmit, végül egész kellemeset csalódtam. George Nolfi írt és rendezett Philip K. Dick története alapján, amiből egy egész vidám hangulatú romantikus sci-fi kerekedett ki. És ezt úgy mondom, hogy nem szeretem a politikát, bár itt csak nyomokban volt jelen, de annyira jól eltálalták az egyensúlyt, plusz Matt Damon ugyancsak hozzájárult eme részlet sikeréhez. Kicsit talán hosszúnak tűnhet a 106 perces játékidő, és bevallom, hogy a közepén még egy ponttal többet akartam rá adni, de legalább sokat nem romlott az összkép. Szeretnék még több ilyen filmet látni, és ilyenkor megmozdul bennem egy érzés, hogy azért még akad némi kreativitás Hollywoodban, és nem kell egyből feldolgozni. Az ereje egyértelműen a sejtelmességben és a titokzatosságban rejlik, és hogy nem vetnek mindent egyből elénk, hanem szép fokozatosan adagolják.

Szóval van itt nekünk főszereplőnek egy Matt Damon, aki komoly alakítása mellett olykor még vicces is tudott lenni. Nem kétséges, hogy jól alakított, viszont akárhányszor megszólalt, a hajamat téptem, mikor Stohl András hangját kellett hallgatnom. Ez kisebb negatívum, de megpróbáltam ettől elvonatkoztatni, úgyhogy, ha nekem ebből újranézés lesz, akkor biztos vagyok benne, hogy csak eredeti nyelv jöhet szóba. Emily Blunttal fergetegesen jól összeillő párt alkottak, akikben mindvégig ott rejtőzött a kiszámíthatatlanság, és tökéletesen látszott a kettejük közti szenvedély, és hogy összeillenek. A további főszereplőkről szintén nem tudok rosszakat írni.

A kalapos fickó(k)ról már írtam valahol, hogy A doboz ugrott be, amit a film csak megerősített, de a Sorsügynökség legalább jobban elnyerte tetszésemet. Ugyancsak hasonlóságként hozható fel, hogy picit elvontnak mondom, és csak olyanoknak ajánlom, akik képesek teret adni az új ötleteknek. Ők valószínűleg jól fogják magukat érezni eme két órán keresztül.

Negatívumként kell felhoznom, hogy a filmzenéje abszolút nem mondott semmit, sőt, egyáltalán nem emlékszek egyetlen betétdalra sem. A Sorsügynökség egy olyan film, amin közben, esetleg még utána is lehet spekulálni, illetve dicséret illeti még a hazai címadókat, mert egy az egyben telibe találtak. Örültem még, hogy néhol annyira szépen fényképeztek egyes jeleneteket, hogy ez szintén a pozitívumok oldalára sorolható. Pontokban megy rá a 7/10.