10 éve semmi híre Ghostface-nek, a szellemálarcos ruházatba öltözött pszichopata gyilkosnak, így már éppen kezdi elfelejteni a szörnyűségeket az amerikai kisváros, Woodsboro. Az előző részekben megismert Sidney Prescott (Neve Campbell) ma már sikeres író, író-olvasó találkozó turnéjának utolsó állomásaként tér vissza szülővárosába, s vele együtt a titokzatos telefonhívások is újra elkezdődnek, Ghostface újra színre lép. Woodsboro egész lakossága megint veszélyben van, a rettegés visszatér a kisvárosba, de úgy tűnik, a szabályok ezúttal megváltoztak…

Wes Cravent sokan istenítik, de nekem igazából a régi rendezései közül egyedül az első Sikoly (Scream) film tetszett. Bár azt sem teljesen értem, hogy Craven miért bólintott a negyedik részre mikor úgy nyilatkozott korábban, hogy ha a forgatókönyv minősége nem éri el az első rész szintjét, akkor bele sem kezd. Ezzel csak annyi bajom van, hogy szerintem jóval az első rész teljesítménye alatt produkált. Az egyik dolog viszont ami piszkosul mellette szól, hogy a vérrel nem spóroltak és amikor kellett, akkor bizony fröcsögött rendesen. Továbbá sikerült csomó helyen a frászt hozniuk rám, ami megint csak nem megszokott, hiszen a mai horrorokon inkább röhögök, mintsem rettegek, bár itt is jó néhányszor felnevettem egy-egy mészárlásnál.

Nagy negatívumként éltem meg, hogy az első felén halálra untam magam, és elcsépelt jelenetek hadával állítottak szembe. Igazából csak akkor nem unatkoztam ebben az időintervallumban, amikor Ghostface munkálkodott. 15 éve még jóval jobban működött a téma, de már nem '90-es éveket írunk, és szerintem teljesen fölösleges volt visszahozni a tini-horror ezen műfaját.

A három főbb szereplő visszahozására valószínűleg azért volt szükség, hogy még több embert újra a vászon elé csalogassanak, és csak valamennyire tartom ezt jó ötletnek. Courteney Cox abszolút nem tetszett, amit csinált, mint ahogyan a sheriffet alakító David Arquette is túljátszotta a bogyóját. Ellenben a Neve Campbell és Emma Roberts párossal, akik hihetetlenül jól tolták, ráadásként Neve-ről egy az egyben el tudtam hinni, hogy újra a régi önmagát játssza, dacára az eltelt 15 évnek. Nagy csalódás volt még számomra, hogy az Anna Paquin-Kristen Bell párosra baromi kevés szerepet írtak. Hayden Panettiere-nek furán állt ez a P!nk szerű rövid haj, de nagyon csíptem a csajszit, ígéretes fiatal színésznőről beszélünk. Az egyik barátnőjét alakító Marielle Jaffe pedig lazán a film egyik legjobb eyecandyje volt, csak nem túl sokáig.

Még ami becsülendő benne, hogy a gyilkost nagyon eltalálták, és jókor fedték fel kilétét, se nem korán, se nem későn, plusz sejtelmem sem volt, hogy ki lehet az. Ezen kívül nálam baromira feküdtek a belefoglalt horrorfilmes utalások.

Lényegében oké, hogy megcsinálták a negyedik részt, és legalább a második-harmadik részt valóban felülmúlta, de hogy mi a jó eget akarnak kezdeni az ötödik-hatodik részben, az már egy igen fogós kérdés. A végső pontjai úgy alakulnak ki, hogy az első negyven percben untam a banánt rendesen, de legalább utána jól éreztem magam, így megkapja a halvány 6/10-et, mert végül is a Rémálom az Elm utcában-tól fényévekkel többet adott.