A valóságban nincs semmi jó. Szerencsére nem is kell törődnünk vele. 2044-ben már mindenkit beszippant a világot átfogó virtuális játék, az OASIS, amelyben mindenki a maga választotta avatárjával vehet részt: és nem szembesül semmi rosszal, ami a játékon kívül várná. Amikor az OASIS-t feltaláló és a céget alapító James Halliday meghal, a végrendeletéből kiderül, hogy elrejtett néhány titkot a rendszerben. Aki ezekre rátalál, mesés gazdagságot nyerhet. Wade 18 éves, és az egész életét a játékban töltötte. Nekivág a kalandnak, és nem törődik vele, hogy az élete a tét. De nemcsak az, amelyiket a játék számára használ… hanem a valódi is.

Rögtön kérdéssel nyitok, miszerint az a gondolat vetődött fel bennem már rögtön az első nagyobb akciójelenetnél, de a moziból távozva meg főleg, hogy Steven Spielbergnek vajon hány ember fogta a kezét, hogy ezt így vászonra pakolhassa?! A forgatókönyvírók biztosan, de a VFX-ért felelős kollégáknak is nagyban köszönhető, hogy a Ready Player One-ról ódákat zenghetek. Az elmúlt tíz, de inkább tizenöt évben nem láttam Spielberg-filmet, amiért ennyire odáig lennék, amelyen ilyen mélységekben érezhető az a kalandosság, amelynek most végre valahára tanúi lehettünk!

Spielberg mostanság nyögvenyelős-öreguras, száraz és szenvedést okozó drámákat köpött ki magából, és ez az, amit most el lehet felejteni, ugyanakkor mégis azt érzem, hogy ez egyszeri alkalomnak tűnik, aztán megint nézhetjük tőle a korábbi alapokra épített filmjeit. No, de ne legyen igazam és ez nem is a kesergés ideje, szóval lássuk tőlem a legfontosabb jótanácsot: a Ready Player One-t nagyrészt azoknak tudom meleg szívvel ajánlani, akik a '80-as években nőttek fel, ugyanis az egész egy az egyben egy geeksínekre fektetett filmes-videojátékos nosztaligavonat. Nagyon erős a popkulturális hatása, vagyis az egész film tele van utalásokkal nagyobbnál nagyobb klasszikusokból - legyen szó filmekről, vagy akár videojátékokról.

Mennyire epik már rögtön az első futam, amikor megannyi hős és teremtmény egy vásznon zúz a saját célja érdekében! Az első nagy akciójelenet annyira zseniálisan működött, hogy a végére rendesen leizzadtam, ugyanakkor annak is örülök, hogy a munkaszüneti napnak köszönhetően korai vetítésre váltottam jegyet, hiszen a Ready Player One szinte egész végig folyamatosan igénybe veszi a néző figyelmét. Azt sem gondoltam volna, de igaza lett a spanomnak, mert a végeredmény annyira tetszett, hogy újra beülök vele is megnézni, hogy még több easter egget fedezhessek fel. Nyilván az sem mellékes, hogyha nem vagy elég geek, vagy kiművelt ezen időszak szórakoztatóiparából, nem feltétlenül fogsz jó szájízzel távozni.

Spielberg végre tényleg a régi kalandfilmes önmaga lehetett, összefoghatta ezeket a szereplőket, akiknek mindennapjait izgalmasan láthattuk és nem féltek tökösnek lenni sem! Tye Sheridanről tudjuk, hogy remek színész, ugyanakkor nem annyira ismert egyén, épp ezért jött neki kifejezetten jól egy ilyen látványmozi, amellyel megmutathatja, hogy nem csak a drámázás megy neki. Olivia Cooke-ot szintén nagyon bírtam, egy pillanatra kicsit bele is zúgtam, annyira aranyos geeklányt játszik, egyébként pedig őstehetség, de ezt tudjuk. Minden szereplő jó, Simon Pegg szerepének viszont külön örültem, a Ben Mendelsohn által életre keltett főgonosz pedig utolérhetetlen. Így kell ezt csinálni!

A Ready Player One egy kicsit az Avatart idézte bennem, ami érthető is, hiszen mindenki más kinézetet kapott az OASIS-ben, mint ahogyan a való életben kinéz. Egyszerűen felfoghatatlanul zseniális, ahogyan összemossák a két világot, s mindezt úgy teszik, hogy nem lépik túl azt a bizonyos határt, nem kanyarodnak le a helyes útról. Legalábbis nekem ezt az élményt nyújtotta a Ready Player One, amelyről még oldalakon keresztül tudnék írni, ellenben nem akartam spoilerezni, a lényeget röviden pedig így is elmondtam. A 3D nem volt rossz, másodjára már szemüveg nélkül nézem. Végszóra pedig annyit, hogyha elég kocka vagy és a '80-as években születtél, szerintem szeretni fogod a végeredményt. 10/10.