A tévében ő a sztár: sármos, lehengerlő és mindent tud. Lee Gates (George Clooney) ráadásul pénzügyi guru is: bennfentes információk szivárogtatásával vált a Wall Street hősévé. De néha téved. Kyle (Jack O'Connell) egy rossz tippje következtében csődbe ment, és végső kétségbeesésében túszul ejti a műsorvezetőt. Méghozzá élő, egyenes adásban, és vele tartja foglyul a stúdió teljes személyzetét. Azzal fenyeget, hogy ha a tőzsdei munkanap végére nem megy fel a részvénye ára 24 és fél ponttal, akkor végez Lee-vel. Egyre többen nézik a műsort, és mindazok, akik izgatottan várják, hogy vajon tényleg a kamera előtt kell-e majd meghalnia a képernyő kedvencének, néhány üzleti titok lelepleződését is figyelemmel kísérhetik.

Hibázni emberi dolog. Én idén ott követtem el az elsőt filmes fronton, hogy a Pénzes cápa kimaradt moziban! Jodie Foster nem most rendezett először, de nagyon bízom benne, hogy nem is utoljára! Szeretem, amikor valaki ütős alapanyaggal a kezében nyúl hozzá egy témához. Valljuk be, a Wall Street téma ma már a könyökünkön jön ki, mégis mi újat tud felmutatni a Pénzes cápa? Az első tíz percben konkrétan unatkoztam, és nem is igazán tudtam mihez kezdeni a szokványos műsort sugárzós jelenetekkel, amelyben George Clooney egy beképzelt, magát mindenki fölé helyező, nagyképű műsorvezetőt alakít. A kulisszatitkokat már láttuk ezerszer, de itt másról van szó.

Mondjuk, hatalmas előnyöm volt azokkal szemben, akik ismerték a történetet részletesen, mert én nem! Ez pedig meglepetéseket szült, de azt kell mondanom, hogy a forgatókönyv is olyannyira rendben volt, hogy hiányoztak belőle a klisék, helyettük pedig érdekes fordulatokkal dobták fel a cselekményt. Amikor beindulnak az események, onnantól kezdve nincs megállás, folyamatosan húzták a néző idegeit, közben utáltam a túszejtőt, hiszen Jack O'Connell elég szépen odatette magát - ismételten. Viszont később vele kapcsolatosan is változott a véleményem. Ami pedig a tőzsdét illeti, nagyjából olyan, mintha lottózna az ember, vagyis bukás esetén nincs min csodálkozni. Nyilván ott a győzelem oldala is a dolognak, de a szerencse forgandó, viszont a tőzsde nem szerencsére épül, hanem folyamatos csalásokra. De ez csak maszlag. Mindenki lop. Mindenki csal. Mindenki hazudik.

A témát átugorva, sok mindenkit felelősnek tartottam a filmben kialakult eseményekért, és folyamatosan változott az álláspontom. Ugyanakkor egy dolgot elmondhatok, hogy az első öt-tíz percet leszámítva én bizony egyetlen pillanatig sem unatkoztam. Akadtak részek, amikor úgy éreztem, jó lenne valahogyan lezárni a történetet, de ekkor előjöttek egy újabb fordulattal, és hopp, megint volt mit nézni, megint volt mi miatt izgulni.

George Clooney öreg harcos, mindenki szereti. Kivéve, amikor egy igazi pöcs szerepében tetszeleg. Viszont tud valamit. Mindig előránt valamit a tarsolyából, és hiába láttunk már tőle hasonlót nem egyszer, mégis jó érzés volt egy ilyen bámulatos színész kezében tudni ezt az egész játszmát. Clooney uralja a tévéképernyőket, és jelen esetben a mozivásznat is, Julia Roberts pedig tökéletesen asszisztál neki. Hihetetlenül jó párost alkotnak, és eszembe is jutott egy sablonos dolog velük kapcsolatban, de szerencsére a vágószobában észnél voltak. A film végén van erre utalás, de nem következik be - legalábbis nem szájbarágósan. Illetve ez az egy dolog lehet rögtön kettő is, ám ezek csupán spekulációk részemről, szóval hagyjuk, lapozzunk.

Akárhogyan nézzük, hiába vannak nagyszerű mellékszereplői a filmnek, itt most három emberre szegeződik a figyelem. Ők élvezik a reflektorfényt, és fürdenek a sikerben. Nagyon tetszett a történetben, hogy folyamatosan göngyölítették fel a szálakat, mindig érdekes tudott maradni, és ettől nyilván nem válik unalmassá. Ha még mondanom kellene egy főszereplőt, aki hozzáadott egy kicsit ehhez az egészhez, akkor biztosan Caitriona Balfe lenne az. Tetszett az elegancia, amit képviselt, és olyan kifinomultan játszotta a magabiztos kommunikációs képviselőt, hogy mindig öröm ilyesmivel találkozni.

Fosternek helyenként hiába kellett rengeteg szereplőt egyszerre mozgatnia, úgy tűnik, hogy több, mint ideálisan sikerült neki. Mindig, minden egyes alkalommal mindenki a helyén volt. Ott, és akkor, és ahogyan kell. Tudom, az IMDb pontszámai nem azt mutatják, mint amit az enyém fog, de a Pénzes cápa a semmiből jött, és bakfittyet hányt arra, hogy egy tizenórás nehéz munkanap után, este tízkor kezdtem el nézni. Peregtek a képkockák, én pedig sodródtam az árfolyamokkal. Még egy zseniális összetevője van ennek a drámának, az pedig a Dominic Lewis által komponált filmzene. Jelenleg is azt hallgatom, és ez bizony szépen felpörgette Foster drámáját. Jár érte a piros pont, de még mekkora!

Nyilván valahol az sem mellékes, hogy nem próbáltak meg semmit szépíteni a történeten, ráadásul a korhatár is R-es volt, szóval a szövegkönyvben is szabadjára engedhették a gyeplőt. Nem kellett visszafogni a mérges kutyákat, hiszen, ha harapni akarnak, akkor hadd harapjanak, és folyjon a vér. Szép kis játszmát láthattunk, és igazából már csak az hiányzott, hogy odaírják az "igaz történet alapján" feliratot. Mert sohasem hittem a mesékben, és ez a valóélet. Részemről röppen rá a 10/10, és a filmzenéjét még bizonyára lejátszom néhány alkalommal.