Egy szolgálatteljesítés közben vétett hiba miatt a tehetséges, de öntörvényű nyomozót, Carl Morcot parkolópályára állítják, és megbízzák, hogy egy alagsori irodában irányítsa a Q-ügyosztály munkáját. Társa, Assad segítségével megoldatlanul lezárt ügyeket vesznek újra elő, hogy szelektálják és átolvassák a régi aktákat. Egy nap kezükbe kerül egy eltűnéses-öngyilkossági ügy, és a páros váratlanul olyan részletre bukkan, amely új megvilágításba helyezi az esetet. Minél tovább nyomoznak, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy az öngyilkosságként lezárt ügy valójában bűncselekmény volt. Az egyetlen szemtanú azonban az eltűnt beszédképtelen öccse, aki csak korlátozottan képes kommunikálni, és nem akárkinek nyílik meg. Ráadásul a nyomozók főnöke is mind gyanakvóbban tekint a különcnek tekintett párosra.

Bizonyára feltűnt nektek, hogy mostanság eléggé limitáltan nézek filmeket, aminek egyfajta túltöltöttség, vagy telítettség az oka. Mindegy is, hogy hogyan nevezzük, nem kiégtem, csupán meguntam a sablonosságot. Az viszont az én hibám, hogy a megoldásra csak hetek múlva jöttem rá, és igen, erre a Nyomtalanul döbbentett rá. Ez a dán, svéd és német koprodukcióban készült misztikus krimi döbbentett rá arra, hogy ilyesmit kell nézni, ha az ember már unja a bugyuta, ugyanazon alapokra épülő amerikai vackokat.

Ahogyan azt már megszokhattuk az északi alkotásoktól, a Nyomtalanul is egy kellően sötét tónusú, és helyenként brutális krimi, amiben nem finomkodnak. Viszont nem a megszokott amerikai szájbarágós brutalitásra kell számítani, hanem az alattomos, lassú tempóban kibontakozó, és lelkileg nyomulósra, hogy még nagyobb legyen az összhatás. Összességében egy nyomozós, döglött akták-szerű filmről beszélünk, ami lassan indul be, és sok aprócska részlet jelentéktelennek tűnik, de a végéhez érve minden értelmet nyer, és összeállnak a kirakós darabkái.

Szeretem, amikor valami szépen van kibontva, és azt is, amikor egy film normálisan megvan rendezve. Most teljesen mindegy, hogy ki látta el (Mikkel Nørgaard) ezt a feladatot, az északi filmkészítés sajátosságai itt is visszaköszönnek. Rengeteg gyönyörűen fényképezett képet kapunk, és a hangulat is kellően feszült, sőt, a végéhez közeledve egyre feszültebb, a tét pedig sokszorosára nő. Lapozzunk a szereplőket.

Ezen a fronton is annyit tudok nyilatkozni, hogy a papírforma érvényesül, hiszen mindenkitől szép, odaadó játékot láthatunk, és a karakterek is szerethetőek, vagy épp gyűlölhetőek attól függően, hogy melyik oldalt nézzük. Kapunk egy mufurc, mindig rosszkedvű nyomozót Nikolaj Lie Kaas alakításában, aki hibát követ el munkája során, így a későbbiekben egy másik társat kap maga mellé Fares Fares személyében. Nos, kettejük találkozása semmilyen szempontból nem egyszerű, ám épp ettől izgalmas, a végére pedig kialakul az igazi partnerség közöttük. Erről van szó! Sonja Richter gyönyörű nő, akinek sanyarú sorsot szánt az élet, és ezt a megviselt állapotot abszolúte hitelesen adja vissza. Sőt, már-már túlzottan realisztikusan is! A gonoszunk Morten Kirkskov testében elevenedik meg, igazi félelmetes pszichopata jellem, majd meglátjátok.

Egy szó, mint száz, ha az eddig olvasottakkal szimpatizálsz, és szereted a sötét krimiket, akkor a Nyomatlanul a te filmed lesz. A 9/10-ért megdolgozott, a tökéletességtől pedig csupán az elején tanúsított csigatempó választja el, ami utólag nem olyan nagy bűn, de élvezhetőség szempontjából akkor és ott 'hibának' érződött. Fácángyilkosokra fel!