Bébi első ránézésre ártatlan, mint egy ministránsfiú. Hallgatag, odavan a jó zenéért, és egy helyes csajért. Csak munka közben táltosodik meg - de akkor képtelenség utolérni, és nem is nagyon ajánlatos megpróbálni. Ugyanis Bébi bankrablók sofőrje: a legprofibbak is szeretnek rablás után vele menekülni, mert aki mellette ül a kocsiban, biztonságban érezheti magát. De egy akció rosszul sül el, és a srácnak attól kezdve nem a zsaruk elől kell menekülnie, és nem mások bőrét menti. Doc, a félelmetes bandafőnök tűzött ki a fejére vérdíjat. És aki neki nem adja meg az elsőbbséget, az jobb, ha inkább megpróbál egy másik országban leparkolni…

A nők, mindig a nők okozzák a vesztünket, ellenben ők azok, akik miatt érdemes élni is. Fura párosítás, de ebben az olvasatban kerek a világegyetem. Edgar Wrightot mostantól hivatalosan is azon szárnyaló alkotóművészek egyikének kell neveznem, akitől nem is olyan régen elvették A Hangyát, azonban többek között a Cornetto-trilógiát már senki nem tudja. Első körben néhány mondat arról, hogy mi történt, miután kijöttem a moziból, és beleültem a saját autómba. A mondat végét nem fejtem ki, de fontos, hogy olyan autóról van szó, amelyet imádok - a gyártmány sokadrangú.

Szóval autóba be, AUX kábel bedug, Youtube, Baby Driver soundtrackre keresés, és indulás haza. Annyira feelgood élmény a Nyomd, bébi, nyomd!, hogy az első gázadás is plusz löketnek számított, a kormány könnyed eltekerését már csak halkan említem meg, illetve a szembejövő szirénázó mentő esetében pedig a visszapillantót kémleltem, hogy nem engem vettek-e üldözőbe a zsandárok. Oké, most pedig vissza a földre, de ezt muszáj volt megosztanom veletek, mert felemelő negyedóra volt. Edgar Wright mondhatni egy nagyobb, és sok kisebb ritmusra fűzte fel az egész filmet, ami annyira nagyot durran a végére, hogy csak pislogtam ki a fejemből.

Most szívem szerint írnék egy filmcímet a közelmúltból, de mivel sokan utáltátok, így megkíméllek benneteket attól, hogy párhuzamot vonjak a majdnem említett másik mű és e között. Nem tudom, ti hogy lesztek ezzel a remekül felépített akció-krimivel, de nekem rohadtul bejött, amit láttam, és még a klisék sem zavartak, sőt, adtak egyfajta gúnyos limonádé ízt az egésznek, amit különösen élveztem ebben a forróságban. Viszont azt kell mondanom, hogy aki kizárja az életéből a klasszikus zenét, és semmit nem jelent számára az ilyesmi, szinte biztos, hogy halott az ügye.

Nem olvastam utána, de tippre egy-két kivétellel az összes felcsendülő zene a régmúltból származik, és iszonyúan illik a film stílusához. A Nyomd, bébi, nyomd!-nak egyénisége van, amelyet akár úgy is nevezhetnék, hogy a rendező szabadjára engedte az elméjét, és valami olyat csinált, amit senki más nem. Lehet itt több oldalról jönni, egyrészt egyedi, amit láthatunk, másrészt viszont a Bonnie és Clyde párost is felhozhatnám, de mégis kit érdekelnek a hasonlóságok, mikor Wright összességében a zenével és a képkockák sebességével egyedivé tette az egészet?! Naná, hogy a kutyát se. Egyetlen negatívumszerű jut eszembe, az pedig nem más, minthogy a közepe felé kissé leül a hangulat, és hagynak picit levegőhöz jutni - ugye az is kell.

Itt nem csak Edgar Wright gyógyszere gurult el, hanem az összes szereplőé is. A Bébit játszó Ansel Elgort olyan szinten cool arc, hogy tényleg nem nézné ki belőle az ember, hogy mire képes, de folyamatosan bizonyít színészileg is, meg hát tőle és a tetteitől übercool az egész sztori. Lily Jamest sem láttam még ettől jobb szerepben. Esetlen pincérnőcskét alakít, akit elvakít a szerelem, avagy Bébi, és ezzel mindent el is mondtam kettejük különös kapcsolatáról. Persze a coolság a többi szereplő esetében is folytatódik, és épp ettől működik az egész, hogy mindenkire épített a rendező, nem csak a címszereplőre.

Jon Hamm is rég remekelt ennyire - néha túltolta, de a brókeres kapocs mekkora a Mad Mennel, még ha az öltöny épp más is rajta. Kevin Spacey is a zsírság egyik bástyája, amikor feladatokat oszt, eszméletlen a csávó - főleg így, hogy számomra eléggé egybeforrt Frank Underwooddal. Olyan ez, mintha jelenleg az egyik mocskos alteregóját láthattuk volna: a hatalom adott, a többi meg jön magától. Eiza González a film másik eyecandyje, valódi mexikói tyúk, akiért odáig voltam, mert dögös, humoros, és nagy a pofája is, amikor azt a szükség úgy kívánja. Sőt, még azzal sem volt bajom, hogy Jamie Foxx túltolta, mert itt minden erről szól, az úgynevezett adrenalinról, az esztelen pörgésről a menőség jegyében.

Azt hiszem, a fontosabb dolgokat már leírtam, esetleg a brutálisan jó autós jeleneteket nem hagynám még ki ebből az írásból, mert azok is megérnek egy misét. Az első Imprezával száguldozós jelenet egy az egyben vagány, de a többi esetben sem kell félteni hőn szeretett sofőrünket. Ja, és rettentően fontos, hogy szorult emberség és úriasság Bébibe, épp ettől ennyire szimpatikus ez a kis seggdugasz. Sajnálom, hogy egyelőre az összeválogatott playlisttel kell beérnem, de lesz ez még így sem. Nem mondom, hogy tökéletesen hibátlan a film, de engem berántott a játékidő teljes hosszára, úgyhogy dobok is rá egy 10/10-et. Karlovy Varyban pedig újranézős lesz, ha nem ütközik valami fontosabbal.