Los Angeles, 1987: Stacee Jaxxet (Tom Cruise) még életében istenné avatták rajongói. Ő a nők bálványa, a színpad császára, aki nagy tetkókkal, félmeztelenül tombol zenekarával a színpadon - egy különleges klubban, ahol a rock ellenségei és hívei végül megvívják majd csatájukat. Stacee és a többi rocker el van szánva, hogy nem enged a szenteskedőknek és az unalmas csend híveinek: nekik a show, a hangerő és a korláttalanság az igazi otthonuk.

Hogy is kezdjem, hogy jó legyen. Nem jövök a moziban jó, hogy kimaradt dumával, de amúgy ez az igazság, pedig az előzetese alapján eléggé vártam anno, csak sok minden összejött. Képletesen feltettem magamban a kérdést, hogy ki rendezte ezt a filmet? Mert olyan érzésem volt többször, mintha csak dobálták volna egymás után a jeleneteket, meg a zenéket, közben meg valósághűség a tabu kategóriába űzve. A lényegre térve, Adam Shankman volt az elkövető, akinek nem ismeretlen ez a terep, a játékidő nagyobb részében mégis csúnyán darabjaira van hullva az egész történet. Oké, hogy az utolsó félórára összekapták magukat, de ez így baromi nagy csalódás számomra.

Komolyan, a kevés a legjobb minőségjelző, ami eszembe jut rá. Egyrészt a cselekményét nem lehet komolyan venni, kicsit sem, paródiának meg gyenge, szóval felmerül a kérdés, hogy öniróniának szánták vajon? Mondjuk akkor szólhattak volna legalább. A hangrendszerem rendben van, és nem ez volt a felelős azért, hogy nem alakult ki plafonleszakadós bulihangulat. Ott van például a Flashdance, ami egy energiával teli, pörgős, szenvedélyes zenés film, igaz főként romantikus vizeken evezve, de a táncaival a Mindörökké rock köszönőviszonyban sincs. A manapság készülő táncos filmek közül egyedül a Step Upoknak sikerül szórakoztatnia, és még azok is sokkal mélyebbre hatolnak zenéikkel, és áthatóbb is az általuk nyújtott élmény.

Ami a színészeket illeti, a vége felé ugyancsak belerázódott mindenki a szerepébe, de a legjobban Diego Boneta győzött meg, főleg ahogy haladnak előre az események, talán ő az egyetlen, akinek hihetőek a cselekedetei. Például Tom Crusie belépője annyira sok volt, annyira filmszerű, hogy ezt a fajta 'vetítést' nem vagyok hajlandó befogadni, mert még csak köze sincs ehhez a világhoz. Viszont azt belátom, hogy színészileg baromira odatette magát, ehhez kétség sem fér! Julianne Hough eyecandy helyett plasztikbébi inkább, de ő is a túl sok kategóriába sorolható, és akkor még a Boneta által alakított karakterrel való találkozásról nem is beszéltem. Tipikus. Lerágott csont. Minek van. Na meg a haja sem épp a '80-as évek viseletének megfelelő. Russell Brand viszont több alkalommal nagyon megnevettetett, és amikor nem a teljesen kattant-dilis csávót alakítja, akkor sokkal jobban bírom őt is.

Ami pedig a színészek hangjait és előadó tehetségét, ott is Diego Bonetáé a legjobban remekelő karakter díja. Hough hangja elég nyávogós, és az előbb említett műanyagsága miatt nehéz róla elhinni, hogy ő egy rockban nyomuló cica. Kiemelkedően szerepelt még Mary J. Blige is, és basszus, de nagyon csipáztam őt - még jó, hogy leszerződtettek egy a zeneiparban jártas egyént is.

Eddig a dicsérő mondatokat olvashattátok sajnos, de most jön csak az igazi feketeleves, ami elég nagy szívfájdalmam, mert alapjában véve szeretem a filmben felcsendülő dalok eredeti verzióját. Nos, úgy kezdeném, hogy az elején olyan iramban elkezdik az arcunkba nyomni az egészet, hogy szinte besokalltam - aztán persze hozzászoktam, de nem is ezen a fő hangsúly. Nem szeretem, amikor két ilyen kaliberű klasszikus számot összemixelnek, mert elveszíti az eredetiség hatását: arra kevés, hogy extázist érjen el, egyébként meg sok… magyarán kifejezve semmire sem jó igazán. Nagy sajnálatomra megannyi számot kiheréltek, és elértéktelenítettek, és akkor a tipikus és kiszámítható cselekményt még talonban is hagytam. Mivel jól ismerem az elhangzó dalokat, így elég fura volt, hogy a legtöbbet csak fél perccel később vagy azután sikerült azonosítanom. A végére viszont rájöttem a képletre: az X-faktorosokat kamera elé engedték, csak tényleg nagy kár, hogy mekkora tombolós zene lenne Bon Jovi - Wanted Dead or Alive című száma is, amely Tom Cruise előadásában egy gyenge replikaként köszönt vissza.

A musical témában nyomuló filmek egyébként is megosztják a közönséget, és ami igazán idegesítő, hogy sokkal jobb is lehetett volna, de végül leragadt az átlagosság porában. Rossz, hogy olyan számokat, amiket szeretek így hallottam vissza, de mivel a film javuló tendenciát (haha) mutatott fel, így kiszórom rá a 6/10-et, és persze megint jófej voltam.