Az Alaszka északi csúcsán dolgozó helyi riporter, Adam Carlson alig várja, hogy lelépjen valami nagyobb nézettségű hely és állás felé. Ám amikor beüt élete sztorija, a világ jön el őhozzá. Egy olajmágnás, államfők és szenzációéhes újságírók bukkannak fel a fagyos városkában, de aki miatt Adam leginkább aggódik, az Rachel Kramer. A lány nem csak hogy szókimondó környezetvédő, de a volt barátnője is. Az idő egyre fogy, és Rachelnek és Adamnek össze kell hoznia egy különleges szövetséget az eszkimó őslakosok, az olajcégek és az orosz és amerikai hadsereg között, hogy ellentéteiket félretéve segítsenek kiszabadítani a bálnákat. Ahogy a világ figyelme a földgolyó jégsapkája felé irányul, a veszélyeztetett állatok kimenekítése a nemzetek közös ügye lesz, és pillanatnyi enyhülést hoz a hidegháborúban…

Ken Kwapist ültették a fő székbe, és ha én ennek korábban utánanézek, akkor egyértelműen egy percet sem szentelek rá. A Nem kellesz eléggé-t (He's Just Not That Into You) ugyancsak Kwapis jegyzi, ami finoman szólva is egy igazi ipari hulladék, ráadásul az egyik legrosszabb moziélményem is ennek köszönhetem. Tragikusnak beállított szívszorító történet, csak épp mint film, közel nem működőképes manapság. Nyilván állatvédelmi szempontból nemes gesztus, hogy megfilmesítették a sztorit, de egyébként teljességgel kiszámítható és sablonokkal teli.

Drew Barrymore és John Krasinski filmbeli kapcsolata annyira tipikus, hogy rosszabb már nem is nagyon lehetett volna. Gondolom, a lehető legszorosabban követték az eredeti történetet - legalábbis bízom benne -, viszont ez a régies hangulatú 'kisvárosban nagy nyüzsgéses' téma mára már vajmi kevés. Ez a film húsz évvel ezelőtt minden szempontból sikeresebb lehetett volna. Szóval visszatérve az előbb említett két főszereplőre, nem sok értékelhetőt láthatunk tőlük, rutinmunka mindkettejüktől. Kristen Bell pedig vicces, mármint a jelenléte, meg hogy így visszatolták az időben, és ő mint pasimágnes…

Ez egy olyan film, amivel konkrétan nem tudok mit kezdeni, mert még ha esetleg valamennyire dokumentumfilmként adták volna vissza, akkor kicsit reálisabb lehetne a helyzet, illetve jobban elnézném a szereplők egyes szerencsétlenkedéseit, de így fürdünk a klisékben, amitől rosszul vagyok. A másik, ami zavar egy filmnél, ha döcög, és itt végig ez a helyzet. Háttérben végignéztem a tisztesség kedvéért, de ha még így is fanyalogtam rajta, akkor nem is tudom, mennyi pontot érdemelne meg. Mivel az utolsó húsz perc egész nézhetőre sikerült, kiegyezek vele mondjuk 5/10-ben, amit igazából nagyrészt azért kap, mert megfilmesítettek egy ilyen szép történetet.