Egy 35 kilométer széles aszteroida száguld szélsebesen a Föld felé, és meghiúsult az utolsó esély is a becsapódás elkerülésére. Ám nem csupán a bolygó került veszélybe, hanem a jámbor biztosítási ügynök, Dodge házassága is, mivel az asszony értesülvén a borzasztó hírről, miszerint 21 nap múlva megsemmisül a világ, azon nyomban elhagyja férjét. Dodge mindig is szigorú szabályok szerint élt, szomszédja, Penny azonban ennek pont az ellenkezője, kifejezetten extrovertált nő lévén. Egy dolog azonban közös bennük: mindketten úgy döntenek, hogy nem vesznek tudomást a közelgő világ végéről. A két aszociális figura akkor találkozik, amikor Penny egy elkallódott levelet kézbesít Dodge-nak, melyet a férfi gimis szerelme, Olivia küldött. Amikor zavargás tör ki a környékükön, Dodge döntésre jut: meg kell találnia Oliviát, mielőtt túl késő nem lesz. Penny sem marad, ő pedig családjával szeretné tölteni utolsó napjait Angliában. Dodge megígéri, hogy segít Pennynek családja elérésében, ha számára is helyet biztosít kocsijában. Penny belemegy, így együtt menekülnek el a felbolydult városból. Az út mindkettejük számára tanulságos és eget rengető élmény lesz, hiszen világnézetük épp a világ vége előtt változik meg gyökeresen.

A maják szerint ugye egy hónap múlva már sehol sem leszünk, szóval Lorene Scafaria drámájának témája 'éppen nagyon is aktuális'. Első rendezésnek kiváló, ráadásul végig érződik rajta egyfajta határozottság, nem inog meg sehol. Az elejétől kedve tart egy bizonyos szintet, és ezt szépen végig is vitte Scafaria, aki egyébként a forgatókönyvért is önmaga felelt. Nyugodt hangulatú, ám a furaság nagymértékben van jelen, amit a két főszereplő megjelenésével és elvontságával fokoznak. A téma már projekt idején is jónak ígérkezett, de mitől működik vagy mitől nem egy ilyen 'katasztrófafilm-világvége' szellemben készült film? Véleményem szerint ilyen esetekben egyértelműen a főszereplőkre lehet - és szükséges is - építkezni, akik ha gyengék, akkor szinte minden odaveszett.

Nos, Steve Carell még rendben is lenne, de a Keira Knightley rátermettsége erősen kérdéses volt számomra. Mindkét főszereplő karaktere kívülálló saját világában, és lényegében ki tudja mennyi időn keresztül észre sem vették egymást, de visszakanyarodva a két színészhez, illettek egymás mellé. Közel nem tökéletes páros, de mégsem ütöttek el egymástól. Carell sokkal jobban nyomja itt a komoly figurát, mint mondjuk a Gyógyegér vacsorára című vígjátéknak titulált izében, ráadásul itt a hitelessége sem kérdéses. Egyébként az általa alakított fickót érdemes megfigyelni, főleg azt a kisfiús ártatlanságot, amely nem egyszer visszaköszön arcáról, és ami alapján kész csoda, hogy nem az anyjával él. Knightley egy ugyancsak fura beállítottságú, gondolkodásmódú, ám bátrabb leányzót alakít, akinek ruházata nem egyszerű, amit a poszteren is láthattok. Vele kapcsolatban vannak fenntartásaim, de épp ez a szerep tűrhetően állt neki, szóval utálni nem tudom. Viszont a vége felé az arcjátékától inkább borzongtam, semmint meghatódtam, vagy tudom is én, mit akart vele átadni a nézőnek. A legőszintébb, leglazább alakítást a pár pillanatra feltűnő Gillian Jacobtól láthattuk, akinek csupán egy pultos lány szerepe jutott.

A film első egyharmadában előfordult, hogy néha elkalandozott a figyelmem, de utána beszippantottak a látottak. Amikor elkezdtünk közeledni a befejezéshez, a forgatókönyvíró sorra meglépett olyasmiket, amiket pont nem vártam volna. Kár érte, de ekkor már nem tudta romba dönteni, amit korábban felépített. Szép lassan, alattomosan csak eljutnak a szereplők mindenkihez, habár erre a helyzethez képest jó megoldásokat alkalmaztak. Carell és Knightley karakterének kapcsolata pedig a napnál is világosabb.

Fura érzés ez egy fura filmtől, amire furán gyorsan dobok egy 7/10-et, és csak azért nem eggyel kevesebbet, mert a játékidő huzamosabb részére sikerült magukkal vinniük.