Szüleik halálát követően két kislánynak nyoma vész az erdőben. Mikor évekkel később megtalálják őket, és egy új családban új életet kezdenek, valaki vagy valami visszatér hozzájuk, hogy éjszakánként betakargassa őket…

Annyi hétszentség, hogy a Mama nem csak a két kislány sorsát pecsételte meg, hanem a mai horrorfilm gyártásra is rányomta bélyegét! Első körben nem gondolom, hogy annyira gigantikusan nagyot alkottak volna, viszont a pszichés hatása epikus. Több mint korrekt és feszes a rendezés, amelyért Andrés Muschietti felelt, akinek ez volt az első egészestés alkotása. A hangulatteremtésben nagyon otthonosan mozgott, és látszott rajta, hogy mindent belevitt, ami egy jó horrorfilmhez szükséges. Nem akart nagyot mutatni, olyan mintha egyetlen dolgot tartott volna szem előtt, azt viszont könyörtelenül véghezvitte a vásznon képernyőn.

A Fernando Velázquez által komponált zenék gyönyörűen érzékeltetik a középpontban álló tragédia súlyát, ráadásul többszörösen hozzák a nézőre a frászt, amitől úgymond beköltözik odabentre a 'freaking out'. Az élményhez lényegesen sokat tesz hozzá egy sötét szoba és egy komoly házimozi rendszer, de nem árt az sem, ha bele tudod magad élni a történésekbe. Mindez nem olyan nehéz, ugyanis a karakterekkel simán együtt lehet érezni, ugyanakkor van egyfajta távolságtartás is a film részéről, és ilyen távolságból rémisztget, nem pedig a néző képébe belemászva, mint ahogyan a legtöbb kategóriatársa teszi.

Jessica Chastain sokrétű színésznő, és újabb szerepben bizonyította, hogy ezer arca van, és bárkit képes eljátszani. Alakítása helytálló, és ugyan őt emlegetik főszereplőként, mégis inkább a két kislányt alakító Megan Charpentiert és Isabelle Nélisse-t emelném jobban ki, akik legalább annyira hiteles alakítást nyújtottak, mint felnőtt társaik. Egyikük jobban meggyőzött, mint a másik… nyilván ehhez kellett a megfelelő közeg is, amit az előzetes alapján nem épp így képzeltem el, de sebaj, kiválóan működött minden. Ők pedig rendesen odatették magukat. Egy-egy ilyen film után mindig elgondolkodom, hogy vajon milyen nyomot hagyhat a gyerekszínészekben egy ilyen alakítás… Nikolaj Coster-Waldaunak sem kell a szomszédba mennie némi átütő színészi játékért, de tényleg inkább a két fiatal ifjonc alkotott maradandóbbat.

Szellemek, kísértetek és ijesztgetés felsőfokon. A Mama már csak azért sem átlagos horrorfilm, mert a címszereplőt nem teljes egészében számítógépes effektusokkal alkották meg, hanem színész játszotta, hogy a néző még nagyobb élményben részesülhessen. Javier Botet, a címszereplő megtestesítője ugyan látszólag 'nem sokat szerepel', vagy akár fogalmazhatnék úgy is, hogy alig van jelen, ám annyi szent, hogy ő a mostanság látott legrémisztőbb gonosz lény. Megjelenése felborzolja a néző idegeit, és olyan szintre emelte az izgalomfaktort, hogy hirtelenjében sok-sok érzés összegyűlt bennem.

Vizuális téren hatalmas szerepük van a mesterien megteremtett árnyékoknak, a fényeknek, az aláfestő zenéknek, és természetesen a digitálisan megalkotott effekteknek is. A fényképezés tekintetében több jelenetnél érték el, hogy átlagképet festettek az adott házrészről, ám amikor munkába lendült az adott jelenet, minden volt, csak átlagérzetem nem. Az egyik kedvenc jelenetem a hómániám miatt mégis az a bizonyos autós rész az eleje felé, amelyet szintén sikerült úgy kivitelezni, hogy paraérzetet keltsenek vele.

Ugyan Guillermo del Toro nem adja a nevét bármihez, viszont szándékosan tartogattam az ő említését a végére, hogy ne ez az árnyék vetüljön az értékelésre. Bizonyára sokat segített a rendezőnek, aki remek alapokhoz jutatta Muschiettit, és ennek meg is lett az eredménye: 9/10. A folytatás pedig felejtős. Ennyit elbírt a történet, viszont minden más fölösleges agyontekerése lenne a cselekménynek.