2079-ben járunk. Snow ügynököt (Guy Pearce) letartóztatják egy gyilkosságért, amelyet nem is ő követett el, és harminc évre ítélik az Egyes Számú Űrfegyházban. Az amerikai elnök lánya, Emilie Warnock (Maggie Grace) épp a kísérleti jelleggel működő űrbörtönben tesz látogatást, ahol a raboknak sikerül lázadást kirobbantaniuk, és hamarosan túszul ejtik Emilie-t. Snownak ekkor alkut ajánlanak: megúszhatja a büntetést, ha felmegy az űrbe, és kiszabadítja a lányt. A férfi elvállalja a lehetetlen küldetést, mert ha teljesíti, nemcsak a szabadságát nyerheti vissza, de arra is esélye van, hogy az űrfegyházban raboskodó társa segítségével végére járjon annak a súlyos kémügynek, amelyet a letartóztatása előtt felderíteni próbált.

Abban a pillanatban, ahogyan az elején feltűnt a Digital Factory és az Europa Corp. logója, az elmúlt évtizedben látott jobb francia filmek jutottak eszembe, főleg azok, amiben Luc Besson keze is benne volt. Besson saját ötlete adta az alapokat, melyből a rendezőpárossal, James Matherrel és Stephen St. Legerrel közösen körmöltek forgatókönyvet. Már a játékidő első perceiben bitang jó akciót kapunk az arcunkba, amely jócskán feltolja az adrenalinszintet, a látvány pedig egész egyszerűen lenyűgöző. Snow menekülése közben csak bólogattam, hogy mennyire látványos már, és hogy ezt a szépen megalkotott futurisztikus közeget nekem miért itthon kell néznem a tévéképernyőn? Valóban egy olyan világgal álltak elő, hogy a szememnek nem hittem, és amikor Snow az autópályán menekül, azt a részt elég pazarul megcsinálták, nem beszélve járművéről.

Nos, és akkor jöjjön a lényeg, mert az első percek hiába voltak megannyi bunyós jelenettel, akcióval telítettek, nem sokkal később annyira lejtmenetnek indult az energikussága, hogy csak fogtam a fejem, hogy "ezt miért csináljátok?". Elhiszem, hogy $20 millióból nem lehet nagyon ugrálni, de ennek az összegnek minden egyes centje visszaköszönt a képernyőn, csak akkor miért indítottak ütősen, ha utána meg lényegében átlagot hoznak. Olyan, mintha a nagy végső hajrá egy részét betolták volna a film elejére. A forgatókönyvről sem tudok sok jót írni, mert az első negyedórával megvettek, szépen kidolgoztak mindent, de utána olyan érzésem támadt, mintha csak összecsapták volna: jöttek a tipikus, kiszámítható cselekmények, a fegyencek előre látott cselekedetei, sablonos és picit fölösleges párbeszédek, és még sorolhatnám. A vége előtti "hazaküldjük a csajt" részről már ne is beszéljek.

Visszakanyarodva a díszletekhez, és a külső helyszínekhez, például amikor az űrbörtönt kívülről mutatják, vagy amikor ott megy a csatározás, nem rí le róla, hogy egy kisebb költségvetésű film előtt ülök. Viszont hiába sci-fi, azért mondjuk a 'ventis rész' úgy ahogy van, hülyeség, maximum egy animációs filmben lehetett volna működőképes, és az a baj, akadt még néhány ilyen jelenet. A lázadó fegyenceknél nem elég, hogy logikátlanul viselkednek, még oktondik is, mert egymás ellen fordulnak, és ezt sem oda vezetem vissza, hogy megkattantak, hanem, hogy mennyire molylepke agyuk van, amivel meg ugyebár nehéz gondolkodni.

A szereplőgárda minden egyes tagjával szimpatizáltam, ami már eleve egy pozitív kiindulópont, és azt mondom, hogy Guy Pearce még úgy is cipeli a filmet, hogy egy igazi öntelt, arrogáns f…, ugyanakkor profi katona, de a figurája háttér sztorijára nem fordítottak elég hangsúlyt - még jó, hogy külső ránézésre elhittem neki az általa alakított katonát. Maggie Grace is megtette a maga dolgát, de semmi kiemelkedő, ráadásul rövid hajjal, katonasapkában úgy nézett ki, mint Rihanna a Csatahajóban. Habár ezerszer inkább őt nézem, mint Rihannát. Rajtuk kívül a két tévés arcot, Lennie Jamest (Jericho) és Peter Stormare-t (Prison Break) is bírtam szerepükben, a flepnis, zakkant vézna csávót alakító Joseph Gilgun pedig az egyik legőrültebb karakter volt, és ez annyira hitelesen ment neki, hogy ne tovább.

Úgy gondolom, ennyiből mindenki el tudja dönteni, hogy adjon-e esélyt neki, avagy sem, de a játékidő előrehaladásával folyamatosan egyre lazábbra engedték a gyeplőt, ami elszomorító, mert ez olyan következménnyel járt, hogy folyamatosan nyúltam a kólám és a popcornom után, hogy lekössem magam valamivel. Néhány remekül fényképezett képkockával még azért jönnek a végére, de ilyenkor ezek már nem sokat számítanak. Mindent összevetve 5/10, de csak egy hajszál kellett volna a hatoshoz.