Göthe Salmander (Eddie Redmayne) professzor, a bűvös fenevadak és bestiák szakembere New Yorkba érkezik. A muglik között bujkáló varázslók és boszorkányok közösségének segítségével keresi a városban élő szörnyeket. És talán meg is találja őket… A Harry Potter-világ feltámad, a történet jó hetven évvel Potter születése előtt játszódik: a nézők a varázslatos kalandok közben a varázsvilág múltját is megismerhetik.

Idén ez már a második David Yates-film (Tarzan legendája), és mindkettő fantasztikusra sikerült! A Harry Potter-filmek atyja annyira lenyűgöző módon képes elvarázsolni a nézőt, hogy egyből beugrott a hír, miszerint a Legendás állatok folytatásait is ő rendezi, és ezek fényében pazar jövő elébe nézünk! Sokkal több van ebben a fantázia-történetben, mint ahogyan elsőre tűnt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vártam, ugyanakkor kételyekkel is küzdöttem.

Egyet biztosra vehetünk, Yatesnek nagyon fekszenek a fantáziafilmek, így ezt a világot is csodálatosan tudta működtetni, ami összességében olyan, mint egy olajozott gépezet. Mesél és magával ránt. Több szempontból komplikált a cselekmény: először is ott van az a tény, hogy számtalan szereplőt kell egyszerre mozgatnia, hogy dinamikusan maradjon a történetvezetés. Másodszor pedig, nem csak emberszereplőkről beszélünk, hanem különféle mitikus lényekről is, akik ugyanúgy élnek, mintha a valóság szülöttjei lennének.

Eddie Redmayne-t szerepről szerepére egyre jobban kedvelem, mert ő valójában egy mágus. Sokan utáljátok, pedig borzasztóan tehetséges, és bárkit képes életre kelteni. A haja egy külön tanulmány, imádtam, mint ahogyan a különféle technikáit is, amelyekkel kezelte az unalomtól lehető legtávolabb álló lényeit. Mély és egyben játékos alakítást láthatunk tőle, ám nyilván ehhez kellett az is, hogy egy olyan közeget teremtsenek meg köré, amely hihetővé is teszi a produkcióját. Nem mellesleg az utolsó jelenetek egyikében született Dokiként pózolt…

Nyilván sem a rendezés, sem pedig a szereplők szemszögéből nem mellékes a $180 milliós költségvetés, hiszen valahogy reálissá kellett tenni a látottakat. Vitathatatlanul az is tény, hogy volt előtte nyolc Potter-film, ami kitaposta az utat ennek a testvér-előzményfilmnek. A kosztümök különösen tetszettek, mindenki jól öltözött, vagy épp a fordítottja, habár vizuális fronton annyira erős a látvány, hogy sokszor csak néztem ki a fejemből. Többször láthatunk igazi sötét, kissé ijesztő mágiát, ami már-már felülírja a 12-es korhatár karikát, és így utólag nem is értem, hogy hogyan mehetett át ez is a rostán.

Brutálisan élethű kivitelezést kapott az összes állat, vagy lény, akivel találkozhatunk. Például a Furkász csupán annyira lett valósághű, hogy akár egy napjainkban is létező állat is lehetne, de feltűnnek még különféle sárkány- és kígyószerű lények, páncélos állatok, növénylények, meg egy jetiszerűség is. Mi tagadás, nekem mindezek közül a kis mohó kincsmániás, Furkász volt a kedvencem, aki mindig bajba kerül, de ebben a közegben nincs lehetetlen - legalábbis egy jó varázslóval magad mögött. De simán a legjobbak közé sorolom hősünk aranyos és ragaszkodó növénykéjét is.

Visszatérve a többi szereplőre, Redmayne mellett azért még jócskán láthatunk emlékezetes alakításokat. A legnagyobb meglepetést számomra Dan Fogler okozta, akit alapvetően ki nem állhatok, de itt egy annyira szerethető és kedvelhető karaktert kapott, hogy nem nem lehetett érte nem odalenni. Telis-tele van élettel, élni akarással, és szemmel láthatóan élvezi ezt az eddig számára teljesen ismeretlen környezetet. A női főszereplőpáros mindkét tagja telitalálat: Alison Sudol azért, mert kiköpött úgy néz ki, mintha ide született volna, és az ő haja is elég mesés volt, de a kissé szerényebb, ugyanakkor valamennyire ambiciózusabb Katherine Waterstont is eléggé megkedveltem a végére.

Colin Farrellt mostanság elég kevés nézető filmben láttam, és mindig öröm számomra, amikor ez a kép a változás útjára lép. Mert igenis, itt nem volt lehetősége hibázni, és az ő karakterét is mindvégig szívesen néztem. Sőt, vele kapcsolatban egy sötét jelenetnél volt is egy megérzésem, ami később be is igazolódott, és kíváncsi lennék, hogy igazándiból kivel is forgott le az a jelenet. A főbb arcokat nagyjából ki is merítettem, de futólag említést érdemel Jon Voight, Carmen Ejogo, illetve Ezra Miller egyedülálló alakítására is külön felhívnám a figyelmet, hiszen az sem ment volna bárkinek…

A filmzenéjét nem igazán tudnám kiemelni, lényegében két nap távlatában szinte semmi nem maradt meg belőle, ellenben a moziban minden nagyon smakkolt, és ezek is hajtották azt a bizonyos központi mechanizmust. Szerdán a premier előtti vetítés nem jött össze, ennek köszönhetően másnap sikerült elkerülni a 3D-s vetítést, és ahogy elnéztem, egy-egy helyen jól jött volna, működhetett volna, de számomra az égvilágon semmit nem vont le az értékéből, sőt! Tisztában vagytok vele, hogy egy filmnek sima változatban is ütnie kell, a 3D-vel csak igen ritkán sikerül feljebb tornázni az alapértékeit.

A kétezres évek elején Harry Pottert nem sokkal később követte a nap fantasy-ellenfele, A Gyűrűk Ura, aztán váltakozva jöttek, és lehet, hogy az én emlékezőképességem silány, de a Hobbitokon felül nem tudok mondani helytálló alkotást ebben a témában. Most viszont a Legendás állatok és megfigyelésük beáll ebbe a sorba, ami egyszerre szórakoztató és kalandokkal teli, ugyanakkor nem félt sötét sem lenni. Ezek számomra szavakba nem foglalhatóan pozitívan csengenek, és elgondolkodtam rajta, hogy volt-e olyan, ami nem tetszett, de a találat zéró lett. 10/10, és rohanjatok moziba, ha jó fantasyre vágytok!