Harminc évvel ezelőtt Andrei Simoniovich Filipov, a Bolsoi szimfonikus zenekar híres karmesterét kirúgták, amiért zsidó zenészeket alkalmazott. Most takarítóként dolgozik a Bolsoiban, ám véletlenül megtudja, hogy a párizsi Châtelet Színház meghívta a zenekart egy koncertre. Filipov elhatározza, hogy összeszedi hajdani zenészeit, és ők fognak fellépni a Bolsoi helyett. Régi társai mellé felveszi az ifjú hegedűvirtuózt, Anne-Marie Jacquetet (Mélanie Laurent) is. Ha sikerül rendezni a nézeteltéréseiket, ez a koncert a zenekar nagy diadala lehet.

A román származású Radu Mihaileanu rendezővel telibe találtak, mert egy olyan rétegfilmről van szó, melynek hátterében kőkeményen jelen van a kommunizmus, és a helyszínek is magukért beszélnek. Neki nagyjából sikerült átérezni az ottani életet és annak körülményeit, bár néha úgy éreztem, szét van peregve a film, máskor pedig olyan összetettnek tűnt. Nem vagyok én hozzászokva a francia-olasz-román-belga filmek jellegzetes hülyeségeihez. A zenéje ott van a toppon, és egyértelműen hangulatteremtő, bár nem az én stílusom, de egész jól összefogja az olykor káoszszerűnek tűnő hangulatot.

Maga a felépítése fura, ahogy már a francia filmek zömétől megszokhattuk, bár igazából egy újabb olyan témájú filmre adtam a fejem, ami alapjában véve nem vonz, és ehhez képest tudom azt mondani, hogy csodásan komponált dallamok fültanúi lehetünk, és még keveslettem is az efféle részeket. Egy kicsit több "koncertet", vagy arra való felkészülést még el tudtam volna képzelni.

Úgy nagyjából elvoltam vele, bár hangulat kellett hozzá, és közel sem ajánlom mindenkinek, mert nagyjából tíz emberből nyolcnak olyan lesz, mintha a fogát húznák. Ehhez hozzájárul az is, hogy néha előrántottak olyan dolgokat tarsolyukból, hogy szemöldökvonogatás lett a vége, például amikor szponzort keresnek azt a jelenetet totál nem tudtam hová tenni. Eseményügyileg ott indult be az egész, amikor elkezdtek bizniszelni a reptéren az útlevelekkel, azon egyszerűen nem lehetett nem nevetni, de akadt még benne néhány hasonló mozzanat, amivel nem tudtam mit kezdeni, de közben mégis szakadtam a nevetéstől. A történet szerint Párizsba utaznak, és megérkezésüket úgy kell elképzelni, mintha kinyitottak volna egy marhával teli karámot.

Szokásos idióta, elmeroggyant, hadováló, vodkaszippantó orosz színészek tömkelegét vonultatják fel, akik furán viselkednek, furán színészkednek, közben meg mégis a helyükön vannak. Az összes szereplő teljesítette a maga kis szerepét, igazán csak Aleksey Guskov alakítása mondható pazarnak. Már épp kezdtem hiányolni a Becstelen Brigantykban nagyot alkotó, bájos Mélanie Laurent-et, mikor pont felbukkant, és onnantól kezdve még feelgoodabb az egész. Laurentnek megvan az a bizonyos kisugárzása, ami a legtöbb színésznőből hiányzik, és ezáltal bárhol bukkan fel, kitűnik a tömegből, mint az esthajnalcsillag. Jól állt neki a szerep, azonosulni tudott vele, és ennyivel nálam befutó volt.

Lehet, hogy nem kevés idő kell, amíg eljutunk a fő eseményig, de higgyétek el, megéri kivárni. Nálam 7/10-et szólt.