Blaskovich Ernő mindenét elvesztette a szabadságharc után. Céltalan, kicsapongó életet él, amikor egy nap megjelenik élete nagy lehetősége, Kincsem, a csodaló, akivel sikert sikerre halmoz az európai lóversenypályákon. Ezzel a sors tálcán kínálja neki az elégtételt, hogy nemes küzdelemben győzze le ősi ellenségét, von Oettingen bárót. Egyre durvuló rivalizálásukat azonban bonyolítja, hogy Ernő menthetetlenül beleszeret Klara von Oettingenbe, apja gyilkosának lányába. Vajon mi a fontosabb, a szerelem vagy a bosszú?

Megy ez nekünk, hiszen lovas nemzet vagyunk, mi másról tudnánk jobban filmet készíteni, mint a világhírű Kincsemről?! Kincsem neve sokak számára ismeretlen lehetett ez idáig, de ennek vége. Herendi Gábor (Valami Amerika 1-2, Magyar vándor) olyan történelmi kalandfilmet rittyentett laza hárommilliárdból, amire nem csak büszkék lehetünk, de remek kikapcsolódást nyújt két teljes órára. Habár… Mert habár mindig van, de itt kicsi a habár, és el is törpül a siker mellett.

Kezdem is rögtön a fekete levessel: számomra az első félóra picit nehezen indult be, ugyanakkor nem kellett nézegetnem az órámat, és nem is unatkoztam. Arra célzok, hogy a felvezető úgy festett helyenként, mintha a rendező-vágó, és még sokan mások, most rázódnának volna bele ebbe az egészbe. Számomra szembetűnő volt, amikor egy-egy vágás nem úgy sikerült, ahogy a későbbiekben, de akadtak még kötelezően lefutott körök is, amire a film végéhez érve már nem is emlékeztem, úgyhogy a végeredmény tényleg izgalmas, és olyasvalami, amire igazán büszkék lehetünk.

Egyetlen dolgot baltáztam még el, hogy nem mentem el a premier előtti vetítésre, mert nagyon ideális film lett volna március 15-ére, még akkor is, ha nem vagyok az a kokárdázós, térre vonulós típus. Apropó, számomra gyengeségként köszöntek vissza azok a direkt módon közbeszúrt poénok, amelyekkel hazánk fiatalabb fiait és lányait akarták megcélozni. A szelfi még el is ment, megmosolyogtatott, de például a lájk már sok volt. Ugyanakkor örülök, hogy ily apróságokról kell locsognom miközben más hibát nem is találtam, ami a szórakoztatásom rovására ment volna.

Örülök, hogy a rendezőnek sikerült megfognia a lényeget, és két órában bemutatni a magyar virtust, a szenvedélyt, a hírnevet, ami közben nagyszerűen keveredik a romantikával. Az utóbbi időben tényleg szárnyalunk filmek terén, hiszen sikerült begyűjteni két Oscar-díjat is, most pedig egy olyan kalandfilmmel bővült a repertoár, amit szívesen mutatok majd meg a jövőben bárkinek. Nyilván ekkora költségvetésnél nem volt opció az esetleges bakizás, és ez olyasvalamit szült, amire jó érzés lesz visszatekinteni, újra elővenni.

A filmzenéje nagyon megindító, és Rúzsa Magdit is nagyszerű ötlet volt felkérni a végén felcsendülő dalra, amelynek szövegére is érdemes odafigyelni. Arról már nem is beszélve, hogy megkoronázta az egész estémet az a záródal. Mindemellett nagyon szépen van fényképezve az egész film, imádtam azt a kevés havazós jelenetet, meg úgy az egész képi világot, ami elsőre Sherlock Holmesosnak tűnt, de ez végül szerencsére csak egy téveszmének bizonyult.

Mondanom is fölösleges, mennyire nagy jelentőségük van az összes lovas, vágtás jelenetnek. Ezek realisztikus és látványos kivitelezése elengedhetetlen, és kicsit bután hangzik, a lóversenyeknél annyira remekül használták a kamerát, hogy úgy éreztem, mintha versenyautókat néznék a pályán, csak épp azok lovak voltak. El sem tudom mondani, mekkora öröm számomra, hogy mindezt úgy művelték, hogy maguk mögött hagyták a giccset és a nevetségessé válást.

Az összes verseny és azt megelőző kötelező fogadásnak megvolt a maga kis hangulata, amire egyszerűen jó érzéssel töltött el. Több alkalommal el is gondolkodtam, hogy mennyire jó lenne újra ilyesmiben részt venni, ilyen helyekre járni, így öltözködni és itt múlatni az időt. Amikor pedig Kincsem a versenypályára lépett… Egy bizonyos értelemben kő kövön nem maradt, és ezt is sikerült úgy átadni, hogy közben nem kellett a fejemet fogni, hogy ezt és ezt miért kellett. Az a ló tette a kötelezőt, képviselte hazánkat, s mindez büszkeséggel töltött el. És az már egyértelműen Herendi számlájára írható fel, hogy ilyen érzések kavaroghattak bennem.

Végre kitérhetek a magyar szupersztárra, Nagy Ervinre, aki szemmel láthatóan tényleg mindent elkövetett, hogy hűséges és méltó gazdája legyen ennek a csodalónak. Ervin esetében sokat dob a latba, hogy adott a jó kiállása, és megvan benne a bizonyos, amivel felkelti a néző figyelmét. Nyilván nem minden a külső, színészkedni sem árt, és Ervinnek ez sem esett nehezére. Nem akartam említést tenni róla, de muszáj kiemelni, hogy helyenként mégiscsak ő szinkronizálja Johnny Deppet, és külsőben is van azért azonosság, ha jobban megfigyeljük. Annyi azonban bizonyos, hogy elég karizmatikus személyiség.

Gőzöm sincs, hogy Petrik Andreát honnan varázsolták elő, de kézcsókom a szerelőválogatásért felelős vezetőnek, hiszen nem elég, hogy tőle is átütő alakítást láthatunk, még a kémia is remekül működik közte és Ervin között. Egy olyan párost alkotnak a vásznon, akiket jó érzés nyomon követni, akiknek kalandozására mindvégig kíváncsi voltam. Andreáról egyébként folyton Emily Blunt ugrott be, neki viszont a kifinomultabb verziója lenne ő egy bizonyos értelmezésben, akivel jó érzés elütni az időt - értem ezt úgy, hogy ő is legalább annyira kellemes társaság, mint Ervin.

Persze semelyik másik szereplőre nem lehet panaszunk, hiszen Gáspár Tibor is lubickolt a szerepében, de nagyon erős játékot láthatunk még Kovács Leheltől, vagy akár Makranczi Zalántól is, hogy csak a nagyobbakat említsem. Nekem úgy tűnt, hogy az összes színész beleadott apait-anyait, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. És valójában ez így is van, hiszen nem csináltak mást, csak eljátszották, hogy magyarok.

Mielőtt a végső szóra térnék, mindenképpen szót ejtenék a szereplők ruházatairól, amelyek parádésan festettek mindenkin. Sehol egy elálló ingujj, egy gagyin kinéző nadrág, semmi. Voltak pillanatok, amikor azon kaptam magam, hogy a ruházatokban gyönyörködöm. Főleg kiemelném akár Ervin, akár pedig Andrea ruháit, abban pedig semmi meglepő nincs, hogy ezen a fronton is rájuk irányul a reflektorfény. Ugyancsak hasonló téma a helyszínek, amelyekbe szintén nem tudok, s nem is akarok belekötni. Vártam, hogy nagyot fog szólni a Kincsem, de hogy ekkora fényes sikert arat, azt remélni sem mertem. Örülök, hogy végül nem csúszott át a "majd itthon megnézzük" kosárba, mert igazán kár lett volna kihagyni moziban. A 9/10 nagyon sima ügy, még az elején említett kifogásaim ellenére is.