John Wick, a visszavonult bérgyilkos sosem nyugszik. Miután a magányos harcos New Yorkot totális csatatérré változtatta, és bosszúhadjárata során egy sereg gyilkost iktatott ki, újra ringbe száll. Wick egykori társa, egy titokzatos nemzetközi bérgyilkos szervezet irányítását akarja megkaparintani magának, így ráveszi cimboráját, hogy ismét csatasorba álljon. Wicket kötelezi az eskü, így vonakodva, de Rómába utazik, ahol a világ legveszélyesebb gyilkosaival kell szembenéznie. És a legenda egy még durvább, még brutálisabb háborúban találja magát.

Emlékszem, hogy annak idején egy másik hasonló témájú film miatt nem voltam teljesen odáig az első részért, viszont a John Wick: 2. felvonás ettől függetlenül érdekelt. Chad Stahelski fejlődött, méghozzá érdekes módon, ugyanis nagyjából ugyanolyan élményt nyújtott a folytatás, mint az elődje, csak éppen elbírta a húsz perccel hosszabb játékidőt, összességében valahogy mégis hiányérzetem van. A 120 percet pedig már az elején soknak tartottam, mondom, ebbe tuti beletörik a bicska, de nem ez okozta a problémát.

Az első részt is jegyző Derek Kolstad dobta papírra az alapokat, és továbbra is megbecsülendő a cselekmény eredetisége, valamint az is, hogy úgy vágtak neki a folytatásnak, hogy volt is valami a tarsolyukban. Sokszor ezt bakizzák be folytatásoknál. A történet vázában faék egyszerűségű, viszont a színészek engem annyira megvettek maguknak, hogy hagytam magam sodródni az árral, és a csihipuhival. Ráadásul maradt még puskapor a készülőfélben lévő harmadik részre is.

Nos, szóval. Keanu Reeves mostanra gyönyörűen eggyé vált ezzel a karakterrel, és továbbra is hitelesen kaszabolja le ellenfeleit. A verekedések és a gyilkolás koreográfiáján egyértelműen dolgoztak egy kicsit, ennek köszönhetően nagyon látványos akciójelenetek születtek, amelyeket ezúttal intenzív fényjátékokkal kísérnek. Nagyon különlegesre sikerült a John Wick 2 képi világa, és a színhasználat sem hétköznapi. Technikailag kihívást jelenthetett a tükörlabirintusban forgatni, hiszen nem csak egy embert követhetünk első szám egyes személyben, hanem komplett akciójeleneteket is helyeztek el ebben a közegben.

Ian McShane mostanság gyönyörűen villant az American Gods sorozatban, és ebben a szerepében is nagyon csíptem az öreget, aki a zen képviselője is lehetne akár. Az a nyugodtság, amit képvisel, és az a gondatlannak tűnő élet, amit él… brutális. Ruby Rose sajnos számomra csak egy nyeszlett kis próbálkozó tudott lenni, semmi extra. Színészileg nincs vele gond, habár az egyik arckifejezését nem igazán értettem, hogy jött oda, inkább a hitelesség talaján bukott el. Laurence Fishburne-höz nagyon illik New York, és ez a szerep is, amit kapott, és amellyel vélhetően a jövőben bontakozik ki jobban.

Riccardo Scamarcio azért jó gonosz, mert nem esett nehezemre utálni őt, habár a nyápicságát tudtam volna nélkülözni, viszont a karakteréhez meg hozzátartozott a gerincnélküliség. Lance Reddick pedig mellékszerepben villantott folyamatosan akkorát, hogy csoda, hogy a Continental plafonja nem omlott rá. Imádom a csókát még a Fringe-ből. Commonnal viszont hadilábon állok, valamiért ellenszenves végig, és nem sikerült tőle bevenni, hogy hasonlóan jó harcos, mint Wick. Esetleg Claudia Gerini nevét tudnám még ideírni, aki viszont egy kedvelt karaktert játszott, és jelenlétével magasabbra került az a bizonyos léc. És azt is sajnálom, hogy Peter Stormare ennyire kevés időt kapott a vásznon.

Nyilván az eredetiség hatása hiányzott, pedig az első részt tényleg rossz időben mutatták be - vagy A védelmezőt, nézőpont kérdése. Mint írtam, technikailag nagyot villant a film egész végig, és vissza sem kellett fogniuk magukat, hiszen az R-es korhatár besorolás keretén belül mehetett a véres aprítás agyig. Sok közelről mutatott, valósághű fejlövést kapunk, és Wick is több alkalommal megsérül, ami bizonyítja, hogy halandó, ugyanakkor az is tény, hogy fajtájából az egyik legjobb. Érdemes megfigyelni az operatőr zseniális munkáját is, hiszen neki köszönhetően élhetünk át minél közelebbről egy-egy elhullást.

Nem néztem utána, hogy ebben a részben, vagy az elsőben nyír ki Wick több embert, de tippre most több golyója talált új gazdára. A múltja után bánkódó Wickkel most talán könnyebben együtt tudtam érezni, és nagyon jól voltak elhelyezve az ezzel kapcsolatos szálak is. Összességében elégedett vagyok a végeredménnyel, és tényleg nem mindennapos, ahogy a rendező a fényekkel bánik - legyen szó akár egy sötét utcai jelenetről, vagy a katakomba zöld árnyalatairól, hogy csak az alapok közül példálózzak. Nyilván az akciójelenetek alatti zenék ismét ideálisan lettek megválasztva, és habár ínyemre volt a folytatás, de a mutatója csak 7/10-ig leng ki.