A címszereplőt, Jackie Brownt (Pam Grier) már az első képkockákon bemutatják töviről-hegyire, mármint külsőleg. Stewardess-i állása van bő tíz éve, ezt megspékelve egészíti ki keresetét mellékállásával, azaz Mexikóból csempészik be pénzt az Államokba a fegyverkereskedőnek, Ordellnek (Samuel L. Jackson). Egy napon, a reptéren Jackien rajtaüt egy rendész-ügynök (Michael Keaton), és egy fakabát (Michael Bowen), túl sok kp-t találnak táskájában, amit ugye vámmentesen hozott be hazájába. Börtönbüntetéssel fenyegetik, ha nem segít nekik kézre keríteni Ordellt. Az jószívű óvadékügynök, Max Cherry (Robert Forster) összepaktálásával Jackie merész tervet agyal ki, amivel ki tudja sakkozni az ellene játszó erőket egymás ellen. A dolgok nem egyszerűsödnek, mikor képbe kerül Ordell két barátja, Louis Cara (Robert DeNiro), és Melanie Balston (Bridget Fonda)…

Ez így január 1-jén, azaz tegnap estére picit erős volt, de tudhattam volna, hogy Tarantino-filmnél mire lehet számítani. Először ahogy néztem, és követték egymást az események, volt itt lövöldözés, gengszterek, jó sok beszéd, csajok, mint már megszokhattuk, de a lényeg, hogy a végére tisztul csak ki teljesen a kép, tehát aki elkezdi nézni, annak érdemes végigülni az alig két és fél órát, mert akkor jön le, hogy mit akarnak kihozni belőle. Úgy hirdetik a filmet a DVD borítóján, hogy „Tarantino legjobb, legérettebb filmje.”, és ez valóban így van, teljesen jól összerakott film a rendező stílusában, amit én nagyon bírok, hiába zsibbadtam le a végére.

A szereplők kiválasztása hibátlan volt, nagy színészek alakítanak nekünk, akik kisujjból kirázzák szerepüket. DeNiro nagyon komoly face végig a filmben, az a haj, a bajusz, látni kell! Samuelt már meg sem említem a lófarkas hajával, de ő is kőkeményen odateszi magát, amikor kell. A címszereplő alakítása is figyelemre méltó, egyszerűen megfog, amikor meglátod, és marha magabiztosnak tűnik. Ahol éppen nem beszélnek, akkora klasszikus zenék szólalnak meg a korból, hogy simán élvezhető, itt úgymond lehet picit lazítani. Tarantino lábfetisisztasága ismét visszaköszön, amin ugyebár már meg sem lepődnek azok, akik ismerik eme hajlamát.

Ha a Ponyvaregényhez (Pulp Fiction) hasonlítanám, akkor ezt akárhogy is nézem, és akármennyire is Tarantino-fan vagyok, kevésbé tetszett, pedig szerettem volna, hogy jó legyen, így a pontozása kimerül egy 5/10-nél, és jó 5 év múlva talán leülök elég még egyszer.