Robert Langdon professzor (Tom Hanks) felébred. A Harvard veszélyes kalandoktól sem visszariadó szimbólumkutatója számára ez kivételesen nem hétköznapi eset. Ugyanis egy firenzei kórházban van, és nem tudja, hogyan került oda. Lőtt sebbel ápolják, és azt a különös tárgyat sem tudja megmagyarázni, amit nála találnak. A prof. - mint eddigi kalandjai során mindig - ismét egyszerre kénytelen menekülni és nyomozni. Egy fiatal orvosnő (Felicity Jones) segítségével próbálja keresztülvágni magát az őt körülvevő rejtélyek hálóján. Csupán Dante legendás műve, a Pokol néhány sora segíti - és úgy érzi, egyre mélyebbre kerül az életre kelő, rejtélyekkel és fenyegetésekkel teli pokolban.

Félelmek közepette, de hétvégén beültem az Infernóra, mert egy megérzés azt súgta, hogy hiába nem volt a szívem csücske A Da Vinci-kód, az Angyalok és démonokon pedig a szó legszorosabb értelmében szenvedtem még anno moziban. Tudjátok jól, hogy szeretem Ron Howard filmjeit - legalábbis az elmúlt öt évem énje biztosan -, és meglepő módon az Inferno sem okozott csalódást, sőt! Nem igazán bírom, amikor a vallás vászonra kerül. Illetve ez így nem igaz. Azt vagyok képtelen befogadni, amikor egy szektás vallást próbálnak belesulykolni a nézőbe, és valahol itt is erről van szó, ugyanakkor a helyenként brutálisan véres kalandok elnyomják ezt.

Az Inferno tökéletes példa arra, hogy a vallás, a hit nagyon veszélyes tudatállapot. Spoilerekbe nem szeretnék bocsátkozni, így ezt a témát csak rébuszokban boncolgatom tovább. Mindegy, hogy a film melyik szereplőjét nézzük ebből a szemszögből, de durva, hogy van egy-egy ember - most például a Ben Foster által játszott Bertrand Zobristra gondolok -, akit úgy követ az emberiség egy szelete, hogy nézni is rossz. A helyzet az, hogy hiába keresztény vagyok, a vallás nagyon veszélyes tud lenni, ha túlnő az emberen, ha elér bennünk egy olyan szintet, ami már káros, vagy már inkább kóros. Ez nyilván mindennel így van, de a hit a világunk egyik legnagyobb mozgatórugója. Mindegy miben hiszel, de valamiben hinni kell - ha mást nem, magadban.

Howard annyira összerakta ezt a kalandokkal teli akciófilmet, hogy a tűt sem lehetett leejteni a moziteremben, avagy kétórás játékidő ide, vagy oda, unatkozásra nem jutott időm. Ugyanakkor nyilván kellett egy jó alapmű hozzá, és majd ti megírjátok, hogy mint adaptáció, mennyire sikerült jól, vagy rosszul, viszont a filmet hajtotta még valami a rendezőn kívül, és erre csak a második felénél ébredtem rá igazán. Hans Zimmer zseniális zenéire gondolok, amelyek olyan tökéletesen életre keltik Langdon emlékezetkieséses kalandozásait, hogy az már-már félelmetes.

Odakint nem is értem a PG-13 korhatár besorolást, itthon viszont indokolt a 16-os karika, mert a jelenetek között vannak véresebb mozzanatok, amin még én magam is meglepődtem. Egy kicsit szerettem volna azt hinni, hogy az eredeti R-es, de szó sincs erről, habár ez engem hidegen hagy, amíg olyat látok, ami tetszik, és amit nem tartok túlzásnak. Dante poklát hallucinációba oltott látomásokon keresztül láthatjuk, és engem ezzel a részével kilóra megvettek. Végre egy olyan rejtély, ami érdekel is, meg eleve ott a fő cselekményszál, hogy a világunk fele elpusztul. Érdekes teória, és azon adatok alapján, amelyeket Zobrist megoszt a nézőkkel, nem is annyira nagy baromság. Persze kockázatos ilyet leírnom, és csupán 50% az esély a túlélésre… de ahová tart ma a világunk…

Mindemellett természetesen a látvány is ütős, és egy-egy jelenetnél kissé úgy tűnt, mintha egy laza horrorfilmet néznék. Vegyük példának az előbb említett poklos látomásokat, amelyek iszonyú erősre sikerültek. A hangsúlyt pedig oda fektetném, hogy hiába voltak ilyen jelenetek ebben az adaptációban, mégis tökéletesre gyúrták az összhangot jelen korunkkal. No igen, a másik hatalmas pozitívuma a filmnek, hogy rengeteg az Olaszországban játszódó jelenet. Firenze csodás hely, szeretem, amikor olasz helyszínek kapnak helyet egy filmben, de a főszereplők felbukkannak még Velencében, illetve Magyarországon is, valamint az isztambuli jelenetek is elég jól sikerültek látvány szempontjából. Nyilván az is sokat ad az összképhez, hogy a kameramunka profi, látványosan járják körül a helyszíneket.

Sohasem volt kérdéses, hogy Tom Hanks mennyire ideális Langdon szerepére! Mára mintha már eggyé váltak volna, és most végre láthatunk egy csöppnyi karakterfejlődést is, amikor olyasmit kell átélnie, ami még őt is próbára teszi, ráadásul most még nagyobb a tét, mint korábban bármikor… Nyilván színészileg sem most mutatkozik be Hanks barátunk! Felicity Jones, azt a mindenit neki! Ő viszont ismét nagyot alakított, és most lestem is ki az arcomból, hogy tegnap töltötte a harmincharmadik életévét! Úgy tűnt, mintha a menekülő doki szerepét kimondottan élvezné, és ez vissza is köszön a páratlan színészi teljesítményén.

És igen, mit mondtam a CineFest idején az Azonosakról?! Tehát az a sci-fi is működött volna, ha nem egy élettelen Kristen Stewartot állítanak a középpontba. Jó, nyilván ízlések és pofonok, de Jones kisasszony kimondottan a szemet gyönyörködtető ultimate eyecandy kategória. A doktornő karakterével egyetlen bajom volt, mégpedig akkor, amikor a tetőszerkezeten másznak át. Ott olyan, mintha muszáj lett volna az írónak betolnia a tériszony klisét, pedig egyébként annyira sima ügy lett volna, hogyha egyszerűen csak átmásznak, és csupán a többi nehezítő tényezőt próbálják meg legyűrni. Valahogy egyébként örülök, hogy ilyen apróságokon rágódok, és nem nagyobb bakikon.

Arra még nem sikerült rájönnöm, hogy Sidse Babett Knudsent honnan ismerem, és eleinte nem igazán csíptem a karakterét, de a végére enyhült a látásmódom vele kapcsolatosan. Ana Ularu a történet egyik leghidegebb és legijesztőbb karaktere: elszánt, bátor, és félelmet nem ismerő bérgyilkost elevenít meg, akit az ember púpnak sem kíván a hátára. Irrfan Khan is egy olyan színész, akit alapvetően nem sorolok a kedvenceim közé, ugyanakkor, mint mindig, ezúttal is lenyűgözött az aprólékos színészi játékával. Akad még egy Omar Sy is a színen, akit folyton Idris Elbának szerettem volna hinni, és Elba is mennyire illett volna ide - úgy az egész cselekmény lehetett volna akár egy Luther rész is. Muszáj még megemlítenem, hogy magyar színészek is szerepelnek az Infernóban, ha már idehaza is forgott, bár ez nekem a film közben nem tűnt fel.

Kicsit elszaladtak a szavak, lázadni kezdett a billentyűzet, de egy igazán jó kalandfilm már csak ilyen: van mit róla írni. Részemről egyértelműen az Inferno lesz a trilógia kedvenc darabja. Rendben van a rendezés, a szereplőgárda, a zenéje különösen, és a fordulatszámot is úgy hangolták, hogy még egy olyan néző is élvezhesse, aki alapjában véve nem szereti a vallást érintő filmeket. A 9/10 sima ügy, és most egy kicsit elgondolkodtam, hogy újra kéne nézni az első két filmet is…