Sötétedéstől hajnalig: néhány óra Oscar életéből, aki misztikus karakterként egyik életből a másikba utazik ezalatt. Egymás után válik befolyásos főnökből merénylővé, majd koldussá, szörnnyé, családfővé. Mintha mindvégig szerepeket játszana, méghozzá tökéletesen átlényegülten - de hol vannak a kamerák, a közönség? Oscar egyedüli társa Céline, a karcsú, szőke hölgy a hatalmas limuzin kormánya mögött, amely Párizs utcáin keresztül-kasul fuvarozza Oscart álló éjjel. Mintha egy következetes bérgyilkos lenne, aki áldozatról áldozatra jár. Gyönyörű bestiák, szellemek üldözője, titokzatos erők által hajtva. De hol lehet az igazi családja, élete, önmaga?

Hölgyek és urak, ez nem Holy Motors, hanem Holy Crap! Első ránézésre, felszínesen a kifejezés negatív értelmében, az összképet tekintve pedig Leos Carax író-rendezőnél rendesen elgurult a gyógyszer, és egyértelműen feledhetetlen filmélménnyel gazdagodtam. Nem is írnék egyelőre többet, mielőtt világosan le nem szögezem, hogy elég durván elvont rétegfilmről van szó, amit a legtöbb néző nem biztos, hogy be tud majd fogadni - én szóltam!

Így néhány órával Carax alkotásának megtekintése után még mindig nehéz mit kezdenem a látottakkal, de egyértelműen pozitív gondolatok keringenek a fejemben. Az elején próbáltam a lehető legjobban odafigyelni, mert meg akartam érteni, hogy épp mi is zajlik a képernyőn, a későbbiekben pedig azon kaptam magam, hogy eltelt a film fele, aztán meg közel volt a vége. Az első húsz perc után még poénosan meg is jegyeztem, hogy mennyire jól jönne valami komoly cucc, hogy még izgalmasabb legyen a film, és végül nagy meglepetésemre egész jól beleéltem magam. Csak sodródtam az árral, amelynek következtében nem mondom, hogy olykor nem botránkoztam meg, vagy épp nem forgott a gyomrom, szóval arra érdemes felkészülni, hogy viszonylag sok érzést megmozgat. Az egyik kulcsjelenettel, a mélygarázsossal jócskán összezavartak, és akkor még egyébként is 'nagy volt a fejetlenség'.

Főként kimondottan a minimalista stílus érvényesül, sok helyen nagy teret kap a csend, amikor nem kíséri zene az éppen aktuális jelenetet, csak a cselekményhangok maradnak, de van olyan is, hogy teljesen környezetidegen hangokat hallatnak a nézővel. Számomra egyes díszletek, helyszínek - főleg épületek és azok belseje - is nagyon tetszetősek voltak, maga a légkör, amit megteremtettek, és hát ezt a filmet így kell elfogadni, ahogy van, a szokásos őrült francia vérvonalával, vagy épp utálni sem tiltott.

A történetben egy nehézsorsú férfit követhetünk nyomon, akinek megvan mindene, még sincs semmije. Egyedül van a világban, nem találja helyét, és vélhetőleg ez váltotta ki, hogy életekből életekbe utazik, amellyel párhuzamosan különböző műfajokat idéz a film, és fellelhető benne nem egy utalás korábbi alkotásokra.

Denis Lavant nagyszerű színészi játékkal rukkolt elő, és ha jobban belegondolunk, egyáltalán nem lehetett könnyű dolga ennyi különféle karaktert kevesebb, mint két órában eljátszani úgy, hogy ne legyen köze egyiknek a másikhoz - nyilván ez a forgatókönyvön is múlott. Edith Scob ugyancsak méltó a film színvonalához, hiteles a szerepében, ami nagyon fontos tényező. Eva Mendes pedig annyira… fura, különös… annyira bizarr, és olyan hatást váltott ki belőlem, amit korábban még soha. Szépnek nem mondanám első megjelenésekor, viszont a zöld öltönyös csóka (a rendező Tokyo! című filmjében meg ismert Monsieur Merde) - aki egyébként az egyik legmeghökkentőbb volt a sok figura közül -, különösen szép jelenséget varázsolt belőle olyan egyszerűen, hogy mindössze szétszaggatta a ruháit, amelynek darabjaival aztán elfedte a testét. Lavantra visszatérve még néhány szó erejéig, már-már tökéletes jelző rá a groteszk is. Kylie Minogue-t annyira vártam, hogy amikor felbukkant, hirtelen rá sem ismertem, de sajnos nem is szerepelt olyan sokat, ennek ellenére mégis emlékezetes volt jelenléte.

Perpillanat még mindig nehéz vele mit kezdenem, és sajnálom, hogy nem Cannes-ban láthattam, mert ott biztos még hangulatosabb lett volna, de az tény, hogy az utóbbi évek egyik legeredetibb alkotása. Pontjain egyelőre agyalok, meg úgy magán a filmen is, hiszen nem könnyű darab egyrészt, másrészt napokig gondolkodtam rajta, de katarzis-közeli élményt nem váltott ki, viszont a halványabb 9/10 jár neki.