Little, Chiron és Black. Három név, melyek ugyanazon embernek három különböző életszakaszát jelölik meg, végigkísérve jellem- és személyiségfejlődésének legfontosabb részeit. A kisgyerek Little Miami leszakadó részén él egyedülálló és drogfüggő anyjával. Itt ismerkedik meg a drogdíler Juannal, és a felnőtt férfival barátságot köt a saját korosztályából kitaszított fiú. A tinédzser Chiron a nemi érés szakaszába lépve keresi identitását. Végül a felnőtt, kigyúrt, harmincas Blackkel zárul a történet, aki képes szembenézni múltbeli énjével és korábbi traumáival. Vajon mik azok az események, amelyek a legnagyobb hatással vannak életünkre? Kik befolyásolják leginkább a jellemünket?

Amennyire tartottam ettől a drámától, épp annyira lenyűgözött a játékidő teljes hossza alatt. Először is, a Holdfény beéri a 110 perccel, nincs fölöslegesen túlnyújtva, pedig a központi karakter három életciklusát mutatja be, tehát akár indokolt is lehetett volna. Barry Jenkins (Orvosság búbánatra) író-rendező olyan szépen és érzékien nyúl a témához, hogy öröm nézni minden percét, és egyetlen egyszer sem fordul be a csalódás utcájába. Jenkins őstehetség, és látszik a munkáján, hogy átérzi a főszereplő minden mozzanatát, épp ettől annyira esetlenül tökéletes.

Oltottatok A régi város kapcsán, és a fesztiválfilmek rajongójaként egyáltalán nem kapott el a gépszíja, idő közben viszont az egyik ismerős elejtett néhány dolgot a filmről, ami meg teljesen felcsigázott, valamiért mégsem visz rá a lélek az újranézésre. Hogy mi a bajom azzal a filmmel? A brutálisan lassú történetvezetése, és senki ne haragudjon meg, de ha nincsenek morzsák elejtve megfelelő időközönként, mivel lakjak jól?! Hogy hogy jön ez ide? Úgy, hogy a Holdfény is egy átlagtörténet valahol, és egyáltalán nem gyors lefolyású, mégis annyira jól működik a film atmoszférája, hogy ezzel engem egyből be is rántottak.

Ezek fejében lehet még gyönyörködni a különösen szép, és letisztult éjszakai jelenetekben, amelyeket mindvégig úgy fényképeztek, hogy elhagyja az átlagpályát. Egyszerűen valami újat vitt véghez az operatőr, valami olyasmivel próbálkozott, ami mindennapi, mégis frissesség illatot hagy maga után. Ugyanez mindvégig igaz az egész filmre, imádtam a James Laxton által alkalmazott kameraállásokat, és akkor még nem említettem a bátor színvilágot. A merész színek mellett a magas kontrasztok is nagy szerepet játszanak, és remek külsővel ruházzák fel ezt a drámát.

Érdekes, vagy sem, de az eddig taglaltak még csak nem is az elején tűntek fel, hanem később. A kezdetekben Alex R. Hibbert vett meg magának kilóra, aki a saját korában még nem kellene, hogy tisztában legyen azzal, ami számára már akkor egyértelmű - nyilván a karakterre gondolok. Amikor először megcsillantja tehetségét, egyből azért kezdtem el szurkolni, hogy ne ugorjon időben túl hamar a cselekmény, mert én ezt a kis srácot tovább akarom nézni, ahogy lehozza a csillagokat az égről. Azok a szemmozgatások, és "sötét" mögül való kitekintések, amelyeket produkál, egyszerűen kimagasló élményt nyújtottak számomra. Mahershala Ali Oscar-díjának pedig azért örülök különösen, mert remek párost alkotnak a kis Little-lel. Ali párjaként Janelle Monáe tűnik fel a vásznon, akiben szintén az tetszett, hogy nem játszotta túl a szerepét, így nem veszítette el a hitelességét sem.

Alapvetően a gyerekkori részeket jobban bírtam eleinte, mint a másik két életszakaszt, ugyanakkor így utólag belegondolva minden úgy volt jó, ahogy Jenkins megalkotta azt. Szerencsére nagyon erősek az átmenetek, amikor egyik korból a másikba lépünk, és a színészek továbbra is remekelnek. Elég erős játékot láthatunk még a tinédzser főszereplőt játszó Ashton Sanderstől is, akiben az tetszett, hogy már abban a korban volt, hogy nem hagyta magát elnyomni, belül viszont mégis emberséges maradt. Aztán a későbbiek során Trevante Rhodes viszi tovább a stafétabotot, aki nyilván szintén nem okoz csalódást.

Ritka az, amikor úgy tudják kezelni a központi témát, mint a Holdfény alkotói. Érezték azt a még egészséges határvonalat, amit tanácsos nem átlépni, különben nézőket veszítettek volna el - köztük engem is. A film őszinteségéhez hozzátartozik, hogy ritka, amikor egy ilyen erős külsejű karakterről, mint Black, látni engedik, hogy belül mennyire érzékeny személy lakozik. Ezzel szemben pedig ott van, hogyha a szükség úgy kívánja, akkor annak megfelelően jár el. Apropó, a színészekre még visszatérnék egyetlen mondat erejéig, amelyben Naomie Harris kegyetlenül mély alakítását említem, aki simán rászolgált az Oscar-jelölésére, de még a szobor is kijárt volna ezért a teljesítményért.

A filmzene kategóriában sem véletlen a jelölés, zabáltam azokat a jeleneteket, amikor elcsendesedik a zene a drámai hatás fokozása érdekében. Újra hangsúlyozom, mennyire ritka, amikor ilyen szépen mesélnek el egy ennyire kényes történetet, méghozzá úgy, hogy kerüli a csalódásokat. A kérdésre a válasz, egyetlen bizonyos jelenet van az egész filmben, de azzal sincs gond. Mivel eredetileg is kilencest szántam a Holdfényre, ezen gondolatom alapján a végeredmény 9/10, és borzasztóan közel volt a tízhez.