Néhány lúzer melós bosszút akar állni a Wall Street-i svindleren, aki átverte őket. Miután egy Central Park-i luxus lakóház alkalmazottai rájönnek, hogy a milliárdos tulajdonos ellopta a nyugdíjukat, kitervelik a tökéletes bosszút: visszalopják, amit elvettek tőlük.

Végül erre is sort kerítettem, mert úgy voltam ezzel a vígjátékkal, hogy most vagy, soha. Sajnos az utóbbi érvényben marad, mert lényegében az első 20 percet értéktelen baromságokkal tűzdelték tele, és a semmit járják körül. Ez még közel sem minden, hiszen ezután indul az igazi bevezetés, magyarul az előbb említett jelenetsorokat simán ki lehetett volna vágni, és így ezek fényében nem értem, miért nyújtották ilyen hosszúra a játékidőt. Ja, azért, hogy majd a végén lepontozhassam – hogy ez eddig nem jutott eszembe.

Rablós vígjáték lett volna ez, és a kettőt sikerült azért valamennyire vegyíteni, de összességében nálam alapkövetelmény, hogy ha rablás van, akkor legyen komolyság is. Gondolom, mondanom sem kell, hogy mese habbal az egész betörés, meg az értéktárgy meglovasítása… nagyon Hollywood, le sem tagadhatná. Oké, hogy Kovács (Stiller) bennfentes volt azon a helyen, ahová betörtek, de olyan véletlen folyamatok játszottak a kezükre, és olyan baromságokkal próbáltak megetetni, hogy ez a való életben még csak nyomokban sem működne. Tudom, film meg minden, kicsit jobb szívűnek kellene lennem, de ha egyszer nem működött felhőtlenül a dolog, akkor egyszerűen nem tudom kedvelni.

Hogy némi jó is elhangozzon, a poénok valamennyire életben tartják a filmet, és egy idő után megszoktam a főbb karakterek bambaságait, sőt még röhögni is tudtam rajtuk. Igazából röhögni, nem amolyan kínos módon, mint az elején. Brett Ratner rendező nevétől sem vagyok hanyatt esve, pedig ő egy elég jó biztosíték, elég csak ránézni az IMDb-jére.

Eddie Murphy végre visszatérhetett volna, de számomra menthetetlen az ürge. Nem mondom, hogy nem volt jó, csak olyan erőltetettnek tűnt nekem az egész, amit csinált. Néhány poént neki is köszönhetünk, bár ez alap egy vígjátékban, viszont az utóbbi éveiből egyértelműen ez a legkiemelkedőbb felbukkanása. Ben Stiller kapcsán többször éreztem azt a szitut, mintha az Éjszaka a múzeumban-t (Night at the Museum) néznék. Hasonló karaktert tolt ismét, de nem mondom, hogy a végére nem szimpatizáltam vele. Casey Afflecknek és Matthew Brodericknek teljesen jól feküdt a zöldfülű rabló szerepe. Téa Leoni hatalmas volt számomra nívós FBI ügynökként, aki ha iszik még jobb fej és lazább arc, a kovácsozásról pedig már ne is beszéljünk – bejött. Michael Peña és Gabourey Sidibe neve is elfér még ide, hiszen mindketten szerves részei a történetnek. További szerepekben rengeteg idősebb muki tűnik fel, szinte mintha valami öregek otthonából szedtek volna össze tehetségesebb színészeket.

Miért van mostanság minden filmnél az, hogy az utolsó 30 percben prezentálnak olyan színvonalat, amitől jó lenne a film, ha már az elejétől meglett volna ez a kraft? Egyszer simán fogyasztható, de túl sok újat nem mutat fel, szóval a 6/10-nél megragadok vele.