Ő volt az ijesztgetés mestere. Tudta, mitől félnek kortársai a legjobban, ravaszul adagolta a feszültséget, és végül mindig sikert aratott: Alfred Hitchcock (Anthony Hopkins) minden idők egyik legjobb rendezője volt, a hátborzongató filmek királya. De ember is volt: vonzották a nők, vágyott a szerelemre, hajlott az önzésre, és a filmkészítés majdnem olyan fontos volt számára, mint imádott felesége (Helen Mirren). Hitchcock élete egyik legnagyobb dobására készül. A Psycho-t, egy elhagyott motel, egy nem is olyan ártatlan szőke nő és egy őrült gyilkos történetét készül leforgatni. Mellette a felesége, előtte a korszak egyik legszebb színésznője (Jessica Biel), a közelben egy másik sztár, Janet Leight (Scarlett Johansson).

A cím fölött olvasható szlogen zseniális, Anthony Hopkins zseniális, és Sacha Gervasi elsőfilmes rendező is majdnem tökélyre tört! Szép kis trió mondhatom! Összességében meglepő, hogy a rendező ezt így elsőre tényleg összehozta, mert drámája kellemes élményt nyújt, melyet már csak a benne szereplő színészek tetéznek. Hivatalos számadatok nincsenek, hogy mennyi zöldhasút költöttek rá, de annyi biztos, hogy kisköltségvetésből dolgoztak, ami megint csak szebbé teszi a belerakott munkát. Egyik interjúban olvashattátok, hogy kevés pénzből dolgoztak, viszont ez a filmen egyáltalán nem látszik meg. Szerethető a történet, ráadásul senki, és semmi nem lóg ki a sorból.

Az előbb felsoroltakon felül remek kis insider alkotás, ami visszautaztatja a nézőt a régi időkbe - oda, ahol még merőben másképp működött a filmgyártás, és kicsit belekóstolhatunk az akkori módszerekbe. Abban az időben sem volt egyszerű filmet készíteni, és most nem kimondottan a ma rendelkezésre álló technikai háttérre gondolok, hanem magára a megvalósítás folyamatára. A kezdetre, arra, hogy a stúdiókkal nem mindenkinek ment egyszerűen az egyezkedés, és bizony bőven kellett küzdenie egy-egy szakembernek, hogy megvalósulhassanak tervei. Amiről beszélek, jól érzékelhető azon, ahogyan bántak akkoriban Hitchcockkal, aki nagyra tartott alakja volt a szakmájának.

Mint látjátok napról napra, szenvedélyem a filmezés, és annak velejárói, szóval számomra amolyan non plusz ultra volt látni a korabeli Paramount stúdiót, ahol nincs ám cukormázból a kerítés! És természetesen a fimbe foglalt kamerák mögötti részeket is kíváncsisággal fogyasztottam. Első ránézésre keveslettem a másfél óra környékére rúgó játékidőt, viszont különösen előnyére vált, hogy nem nyújtották tovább, hiszen így is volt idejük mindent kibontani, mindezt nuku unalomba fulladással. Nagy kérdés volt bennem, hogy a hangulatával mit tudnak kezdeni, de eléggé bírtam az egész közeget, és az abban felbukkanó színésznőket, arról már csak mellékesen beszélve, hogy mennyire nagyszerűen válogatták ki a szereplőket.

Az utolérhetetlen Anthony Hopkins nekem teljesen úgy tűnt, mintha kisujjból kirázta volna ezt a szerepet. Egy zseniálisan jó színész, aki egy hátborzongatóan jó rendezőmágus szerepében tündöklik. Valósággal fürdött a rivaldafényben, és az őt körülvevő tömegben, közben pedig folyton ott lebegett a szemem előtt, hogy mennyire félelmetes a hasonlóság a valódi Hitchcock és a Hopkins által játszott között. A jól ismert zuhanyzós jelenet valami fenomenális lett, és az sem különb a fantasztikusnál, amikor a nézők reakcióját várja a mozi előtérében. Nem értem, Hopkins hogy nem kapott ezért a szerepért jelölést. Oké, hogy van már szobra, és jelölése is, de ez még nem jogosítja fel az akadémiát, hogy méltatlanul mellőzze ilyen okok miatt. Bár, ebből a filmből is fény derül arra, hogy "semmit nem jelent" az Oscar.

Helen Mirren rutinosan mozgott férje oldalán, és simán elhittem azokat a nehézségeket, amelyeket karaktere átélt. Az igazán nagy meglepetést számomra Scarlett Johansson hozta, akinek adtak végre egy kis teret, hogy kibontakozhasson, hogy megmutathassa tehetségét egy komolyabb drámai szerepben is. Részemről simán megettem tőle ezt a magát kicsit riszáló szöszi színésznőcskét, aki titkon még bele is zúgott az őt rendező lángelmébe, akitől rengeteg mindent tanulhatott. Ahogyan visszaadta a zuhanyzós jelenetet, mind ő, mind pedig Hopkins… kész voltam a jelenettől. Jessica Biel volt az egyedül, aki nem találta igazán a helyét, bár szerepét tekintve is kissé kitaszított helyzete volt, de soha nem is szimpatizáltam vele igazán.

Tartottam tőle, hogy befigyel majd az Egy hét Marilynnel szindróma, pedig azt a filmet is mennyire vártam annak idején, de ettől nem kell tartani. Részemről 9/10 késvágást kap, és ezek után Psycho-ra fel, nyilván!