Cole hatéves, és rémálmok gyötrik. Éjszakáit és nappalait olyan lények népesítik be, akiket csak ő lát. A lények szólnak hozzá, megérintik, kérésekkel bombázzák: Cole látja a halottakat. Malcolm Crowe gyermekpszichológus. Egy korábbi kezeltje hasba lövi, és ő az eset után más városba költözik: nehezen nyeri vissza korábbi önmagát, felejteni próbál. Cole csak benne bízik: senkinek nem beszélhet arról, amit lát, de a férfival pompásan megértik egymást. Ám mégsem biztos, hogy a pszichológus meg tudja menteni a kisfiút; a halottak ugyanis egyre követelőzőbbek. Valamit akarnak a gyerektől…

Mit is várhat az ember egy M. Night Shyamalan által írt és rendezett filmtől? Ma, semmit! Azonban volt egy időszak, mégpedig a '90-es évek vége, és '00 eleje, amikor Shyamalan tudott nagyot alkotni. A Hatodik érzéket mindenki látta és elismeri, hiszen egy remek thriller, amely egyszerre ébreszt kétségeket és tartja tudatlanságban a nézőt. A dialógusok külön tetszettek, érződik rajta a minőség, hogy nem csak oda lett dobva a papírra valami, hanem olyan mondatok, okosságok hangzanak el, amelyek aktivizálják az ember szürkeállományát. Manapság kevés az ilyen alkotás, arról már nem is beszélve, hogy a forgatókönyvet is saját kezűleg álmodta papírra a rendező.

James Newton Howard zenéje tökéletesen cseng minden egyes jelenet alatt, egyszerűen emeli a színvonalat és átérezhetőbbé válik tőle a film, közelebb kerül - igen, hozzánk, nézőkhöz. Kategóriájának kétségkívül egyik legjobb darabja, amit most így hirtelen kétszer egymás után sikerült megnéznem, ami több szempontból ritka, nem beszélve az időhiányról. Annyira nagyon nem tervezem, hogy szabadjára engedem a virtuális tollamat, hiszen fő a meglepetés, ám ettől függetlenül semmiképpen nem szabad elmenni amellett, hogy mekkora ötleteket valósítottak meg a játékidő során. Gondolok itt az érzésre, ami elfog, miközben nézed a filmet, és nem marad más csak a kétely, a bizonytalanság és a 'nem tudod hová tenni' érzet.

Bruce Willis nem is olyan régen még ennyire fiatal lett volna? Telik az a rohadt idő, és természetesen példátlan alakítással formálta meg a nem átlagos terepen dolgozó pszichológust. Zseniálisan volt megírva a karaktere, amely mellé párosul egy ehhez méltó megható színészi alakítás is. Haley Joel Osment játéka is átlagon felüli, nincs is mit boncolgatni ezen, mint ahogyan Toni Collette is beleadott apait-anyait, amelynek következtében egy példamutató anyukát láthatunk a vásznon, aki mintha teljes egészében eggyé olvadt volna szerepével. Durva. Olivia Williams is feltűnik, és minden formában csatlakozik az előbbi három névhez.

M. Night Shyamalan lényegében egyetlen csúcsfilmje, merthogy az összes többi sehol sincs ehhez képest. Eredetileg kilencesben gondolkodtam, de annyi jó dolgot sikerült összegyűjteni, és annyira élvezhető film, hogy csúszik rá a 10/10. Végül pedig zárásképpen jöjjön a két kedvenc mondatom: Néha azt hisszük, elveszett valami, pedig csak máshová került. Nem törődtem eleget a családommal.