200 évvel azután, hogy Dr. Frankenstein megteremtette szörnyetegét, Adam (Aaron Eckhart) még mindig itt él közöttünk. Amikor azonban egy háború közepén találja magát, melynek tétje az emberiség sorsa, ráébred, hogy ő maga hordozza a pusztulás kulcsát.

Stuart Beattie-t (Tomorrow, When the War Began) nem feltétlenül engedném ismét kamera mögé, bár nem vagyok teljesen biztos benne, hogy a rendezés miatt bukdácsolt az Én, Frankenstein, sokkal inkább a forgatókönyv okolható érte. Vagy mindkettő egyszerre. A legszomorúbb az egészben, hogy lényegében minden alapanyag adott volt egy újabb Underworld-szerű fantáziafilmhez, ide értve Bill Nighy jelenlétét is.

Januárban kimaradt moziban, de a kötelezően pótolandó filmek listáján volt, viszont emlékszem, hogy minden röpke véleményben csak ócsároltátok, és lehordtátok a sárga földig. Nos, a helyzet ennyire nem vészes, csak középszerű a végeredmény. Nagyjából ugyanazt kapjuk, mint az Underworld nulladik részében, ami nem rossz, csak nem ér fel az első két rész színvonalához. Már csak a képi világa miatt is muszáj összevetnem az Underworlddel, ami egyébként ott van valahol a kedvencek között, de A vérfarkasok lázadása nagy csalódással töltött el annak idején.

Sajnos a forgatókönyvet is Beattie írta, ami olyan, mintha nem találná a helyét a nagyvilágban, és csak evickélne a határtalan óceánon. Az Én, Frankenstein is ezt tudja: elemeiben jó, vannak kimondottan szórakoztató akció és nem akciójelenetei, amik tetszettek, de nem áll össze egy egész filmmé. Ennek köszönhetően nagyjából a film közepén rápilláztam, annyira izgalmas képsorokkal jött, ugyanakkor mégsem tudok rá haragudni, mert egyes jeleneteivel abszolút nincs gond.

A döcögősségéért még a játékidő sem okolható, hiszen a másfél órának totálisan elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy kitöltsék tartalommal, csak ez foghíjasan jött össze. A képi világa kimondottan tetszetős, és tökéletes szinkronban van a történettel is, úgyhogy ezt nem kifogásolhatjuk, de hiába adottak az ilyesfajta dolgok, ha maga a film képtelen érvényesülni, beteljesíteni azt a feladatot, amit a rendezőtől kapott.

A CGI is szépen működött, és hiába a Lionsgate gyártotta, tökéletes átváltozásokat láthatunk, és a lények is megfelelnek a mai elvárásoknak. Tényleg szerettem volna szeretni, de egy ilyen göröngyös utat járó fantáziafilmet elég nehéz. Egy szó, mint száz, látványra eléggé rendben volt az elénk pakolt anyag, és a különféle lények is bejövős kinézetűre sikerültek.

A címszereplőt, Adamet Aaron Eckhart játssza, aki az elmúlt évek során szerzett magának némi tekintélyt a szememben. Nem gondoltam volna, hogy sikerül majd ennyire kellemesen életre keltenie a karaktert, aki oly sok emberből áll, aki gazdátlanul, magányosan hánykolódik egy ilyen démoni sötétségű világban. Szóval Eckhart alakítása simán elfogadható, de amikor feltűnik a vásznon Bill Nighy, ő természetesen két mondattal maga mögé utasítja Aaron barátunkat. Nighy lényegében egybenőtt az elmúlt évek során az Underworlddel, azért is kapcsolom össze a két filmet ilyen mértékben.

Miranda Otto is kellemes társaság a vásznon, akitől szintén hasonlóan minőségi alakítást láthatunk, mint Nighytől. Ellenben ott van a minden lében kanál, a kételyekkel teli Jai Courtney, aki nem igazán csipázza, ha parancsokat osztogatnak neki. Ezt a karaktert jól hozza, de mint férfiember, annyira ellenszenves számomra, hogy gőzöm sincs, lesz-e valaha olyan film, amiben tudom majd szeretni. Női fronton Yvonne Strahovskival erősít a film, akivel úgy nincs gond, de olyan kis semleges egyént játszik tök átlagos, tévés képességeivel, hogy nem emelkedik ki a szürkeségből.

Tehát nem bántam meg, hogy januárban kihagytam mozikban, főleg a kényszer 3D miatt nem, de én nem ennyire borúsan látom a végeredményt, mint ahogyan mondtátok néhányan. Szerintem egy 6/10 simán elfér rá, de egyértelműen nem a többször nézős kategória.