Mióta csak az eszét tudja, Nathan Harpernek (Taylor Lautner) az a kellemetlen érzése van, hogy valaki más életét éli. Mikor rábukkan egy kiskori képére egy eltűnt gyerekeket kereső honlapon, Nathan legsötétebb félelme igazolódik be: rájön, szülei nem az igazi szülei, élete pedig egy hazugság, melyet gondosan felépítettek, egy sötét titkot leplezendő. Ahogy elkezdi összerakni valódi személyiségét, Nathant egy csapat képzett gyilkos veszi üldözőbe, arra kényszerítve, hogy az egyetlen személlyel meneküljön, akiben megbízik, szomszédjával, Karennel (Lilly Collins). Minden másodperc számít, ahogy Nathan és Karen próbál kitérni a bérgyilkosok és szövetségi ügynökök hada elől. De ahogy ellenfelei közelednek, Nathan rájön, hogy túlélésének - és biológiai apja rejtélyének megoldásának- egyetlen módja, ha felhagy a meneküléssel és a saját kezébe veszi az irányítást.

Világpremierként érkezett hozzánk a Taylor Lautner nevével fémjelzett Elhurcolva, amiből különös egy film lett, és fura, hogy így bevállalták a hazai premiert. Rég láttam ilyen egyveleget, viszont a közelébe sincs a normális filmeknek. Hogy miért? Először is, a forgatókönyv mondhatni bamba, ami mellé még társul egy csomó hülyeség, melyeket még el is lehetne nézni, hiszen Hollywoodi produkcióról lévén szó, viszont annyira jellemtelen egész végig. A hülyeséggel itt főként arra céloztam, hogy pont a CIA ennyire nem boldogul egy kölyökkel? Valamennyire jogos, hogy az akciófilm kategóriába sorolták be, hiszen volt benne néhány akciójelenet, de abból a fajtából, amit nem sokkal a moziból kijőve el is felejtesz. Legalábbis nálam ez a helyzet áll fenn. John Singleton rendezett, akinek voltak jobb és rosszabb filmjei is már korábbról, de ezzel sem mutat fel ugrásszerű fejlődést.

Taylor Lautnerben láttam némi tehetséget az elmúlt évek során, és nagyon örültem, hogy Twilight-közegen kívül is hagyták kibontakozni, de ez egyelőre még nem színészkedés. Nagyon tinédzser, és ebben a filmben is egy olyan karakter jutott neki, ami egyáltalán nem baj, csak vannak hasonló korú, vagy még fiatalabb színésztársai, akik jóval komolyabb szerepeket is eljátszanak. Az elején túl sok volt nekem a folyamatos vigyorgás, vihogás, plusz ahogyan bemutatják több kameraállásból, hogy a néző minél több szögből szembesüljön megmunkált testével. És az arca… az valami elképesztő, hogy ha jókedvű, ha dühös, ha bánatos, ugyanolyan rezzenéstelenül viselkedik. Lily Collinst viszont nagyon bírtam, annak ellenére is, hogy a szemöldöke folyamatosan irritált, de ő tökéletesen beleillett ebbe a közegbe. Alfred Molina kellemes társaság, mint ahogyan Sigourney Weaver sem kelt csalódást azzal a néhány perces szereplésével.

Bevallom őszintén, akadt néhány jelenet, ahol bepilláztam, ami nem épp jó jel. Véleményem szerint a 15-20 éves korosztálynak, vagy a vérbeli Taylor Lautner-rajongóknak szolgálhat jó élménnyel az Elhurcolva. Valójában a jellemtelensége zavart legjobban, ami az egész filmre ráhúzható, és ha pontokban kellene kifejeznem magam, a 4/10 megállítja. Mellesleg kíváncsian várom a hétvégi box office eredményeit.