A II. világháború egyik legtragikusabb emléke lehetne, ám egy különleges mentőakció története lett belőle. 1940 májusának végén a diadalmasan előretörő német hadsereg bevonult Belgiumba, és a franciaországi Dunkerque közelében a tengerhez szorította a brit és francia katonákat. A legfeljebb 5 kilométeres szakaszon a szövetségesek több mint 300 000 embere szorult össze, és nem volt merre menekülniük. Az angol flottának különleges és váratlan akcióval, hatalmas veszteségek árán mégis sikerült véghezvinni a mentőakciót - és sikerrel juttatta ki a frontvonalból a szabad világ utolsó hadseregét. Film a menekülésről, a káoszról, a háborúról és a túlélésről…

Christopher Nolan, a csendes pusztító. A körülöttem ülők reakcióiból leszűrve ez a film megosztja majd a közönséget. Nyilván a Nolant utálók ekézik majd, ugyanakkor a Dunkirk egy piszkosul egyedi háborús film lett minden szempontból. Legjobban és legtömörebben a bekezdés első mondatával tudnám összefoglalni a látottakat. Ez a film lepereg a maga feszes tempójában és hat a nézőjére - hogy kire hogyan, az már más kérdés, mindenesetre lényegében egy tűt sem lehet leejteni a moziban. Persze ehhez nagyban asszisztál a filmzene is.

Aki látott már Nolan filmet, bizonyára az első percekben rájön magától is, hogy ezt is a legendás Hans Zimmer zenélte alá, és a helyzet úgy fest, hogy ettől (is) olyan feszes az egész. Zimmer ezúttal is kétségeket ébreszt a nézőben, amelyet tökéletesen vegyít a felfokozott kedélyállapottal. Értelemszerűen csak a zene, vagy csak a képsorok kevésnek bizonyulnak önmagukban, együtt viszont halálos párost alkotnak. Ismételten. Legutóbb a The Dark Knight váltott ki belőlem hasonló érzéseket, habár az Interstellar is hatalmas kedvenc Nolantől.

Nolan nem csak rendezte, hanem írta is a filmet, amelynek sztorija akár lerágott csont is lehetne, viszont helyette eredeti, a megvalósítás és az atmoszférateremtés pedig annyira tökéletes lett, hogy nehéz lett volna nem kedvelnem a Dunkirk minden egyes képkockáját. Persze ehhez hozzátartozik, hogy nem a Nolan utálók táborát bővítem, de úgy gondolom, hogy valójában ők inkább csak irigykednek. A rendező úgy mutatja be az eseményeket, hogy azok egyszerre lehengerlőek, és nyugtalanítóak is.

Ez utóbbit úgy értem, hogy itt bizony mindennek tétje van, legyen szó egy kilőtt puskagolyóról, egy becsapódó lövegről, vagy akár csak egy szóban elhangzó visszautasításról. IMAX vásznon lehetett volna ez még tökéletesebb élmény, hiszen így is szituációtól függően a tengerparton, a vízen vagy a levegőben éreztem magam, az pedig egyenesen hátborzongatóan csodálatos lehet, ha még "a vászon is rád van hajlítva". A hanghatásoktól talán egy picivel többet vártam az elején, viszont hamar rájöttem, hogy ez is így van összhangban a film mondandójával. Helyette pedig Zimmer zenéi okoznak kényelmetlen pillanatokat.

Értékelem, hogy a rendező a 3D-vel nem rongált be, és nem ebben látta a megoldó kulcsot. A Dunkirk más miatt jó, ezt a háborús drámát más adja el, és azért nem megyek bele a részletekbe, mert minél kevesebbet tudtok, annál izgalmasabb lesz a végeredmény. Vannak filmek, amelyek technikai újításokkal tarolnak, és konkrétan ezt a lepedőt nem tudom ráhúzni erre a filmre, de mégis van benne valami, mert az operatőri munka folyamatosan fantasztikus képeket kínál, valamint egyszerre játszódik kevés, és sok helyszínen. Arról már nem is beszélve, hogy mekkora meló lehetett ennyi embert egyszerre irányítani.

A viszonylag újonc Fionn Whiteheadtől elég mély játékot láthatunk, folyamatosan hittem benne és neki, illetve kicsit olyan volt számomra, mintha én magam is ott lennék mellette, könnyen ment az empátiateremtés. Annak is örülök, hogy a rendező friss arcokat keresett, és pár nevesebb öreg rókát leszámítva a főszerepeket fiatal tehetségekre osztotta. Nem hittem volna, hogy ilyen korán, de Mark Rylance ezen szerepével kivívta magának, hogy megbocsássam, amiért elhappolta Sly elől az Oscart, zseniális az öreg. Barry Keoghan is elég megragadós játékot produkált, és ettől nagyszerű valami, ha az elég egyedi tud lenni.

Tom Hardytól mit is vártunk? Nem lövöm le a poént, de valahol sejtettem, hogy az fog történni vele, amit láthattam, illetve mennyire jó már, hogy ismét egy kicsit Bane maszkja mögé bújhatott egy újabb Nolan-filmben. Hardy számomra már a jenlétével is győztes, az pedig, amit véghezvisz a cselekmény szerint… egyszerűen parádés, mégsem ripacskodó. Hozzáteszem, hogy Jack Lowdent is legalább ennyire kedveltem. Kenneth Branagh pedig hab volt a tortán, valamint James D'Arcy aggodalmas ábrázatait sem fogom egy ideig elfeledni, mint ahogyan Cillian Murphy is remekelt egy sort.

Szóval közel sem elég, ha a tartalom rendben van, a színészek népesítik be a bolygót. A díszleteket, és a film volumenét elnézve nagyjából $150 millióra tippeltem a büdzséjét, és nem is lőttem félre. Örülök, hogy nem a marketingre ment el a zöldhasú, hanem inkább befektették a jó cél reményében. Az egyértelműen látszik, hogy a legtöbb jelenetet nem stúdióban vették fel, hanem valós helyszínen, és ezért is emeltem ki korábban, hogy a kameramunka mennyire minőségi már! És most elég csak egy tengerparton pásztázós jelenetre mutatnom, az pedig egyenesen fenomenális, amikor a levegőben akrobatázó gépeket, a horizont, vagy a partot mutogatják ebből a nézetből.

Azon agyaltam még, hogy a PG-13 baj volt, vagy sem. Talán nem, mert épp emiatt lehetett nehéz dolga a rendezőnek, habár Nolanhez nem igazán illik a vér, és ha valaki ilyesmire vágyik, vegyen elő egy Mel Gibson vagy Quentin Tarantino filmet. Nem sok rosszat tudnék felhozni, sőt, semmit. Az pedig egyenesen öröm számomra, hogy végre valakinek volt töke háborús filmet készíteni bő másfélórás játékidővel. Néha ez is elég, a Dunkirk pedig a mellékelt ábra. Nem akartam elhinni az elmúlt napok tweetjeiből, hogy ennyire jól sikerült a Dunkirk, de muszáj belátni, hogy ez egy 10/10-es moziélmény. A zenéjét pedig ne hagyjátok ki, én már másodjára hallgatom.