Különös dolgok folynak Bad Cityben. A prostituáltaknak, drogosoknak, striciknek és más mocskos alakoknak otthont adó, haláltól és reménytelenségtől bűzlő iráni szellemvárosban egy magányos vámpír lesi a legtaszítóbb lakók lépteit. Amikor azonban a Fiú találkozik a Lánnyal, szokatlan románc kezdi bontogatni vérvörös szirmait…

A Csadoros vérszívó már régóta várólistán pihent, és mivel nyáron érkezik a The Bad Batch címre keresztelt folytatás, muszáj volt beiktatni ezt a Sundance-es iráni vámpír-noirt, ami bizony a maga misztikus módján apró lépésekben teszi a dolgát: leköti a nézőjét. Legalábbis engem simán beszippantott másfél órára, és közben különös módon megvalósított megoldásokkal találkozhattam.

A film legnagyobb erejét egyértelműen a titokzatossága adja, mert az elején lényegében még semmit sem tudunk a történetről, meg úgy az egészről. Érezhető módon Ana Lily Amirpour író-rendezőnek nem az a cél lebegett a szeme előtt, hogy hogyan rántsa le a csadort, lazán csak ráment arra, hogy a szereplők tetteiben mindig legyenek kérdőjelek, és a képi világa is elég berántós, pedig mindvégig fekete-fehér képeket kapunk, de azokat olyan gyönyörűen, tisztán fényképezve, hogy az már-már példaértékű.

A címszereplőt alakító Sheila Vandet egyébként is hamar megkedveltem a nemrégiben véget ért 24: Újratöltve sorozatban, így most igazán könnyű dolga volt velem. Tetteit végig misztikusság követi, színészileg pedig hibátlan játékban részesíti a nézőt. Egyszerű és nagyszerű módon olyan atmoszférában dolgozott, amelynek otthonos szereplője tudott lenni. Arash Marandinek sem kellett sokat dolgoznia, hogy elismerjem színészileg, a közeggel pedig nyilván remekül boldogult, és eszméletlenül jól állt neki ez a szerep.

Azért megbecsülendő egy ilyen alkotás, mint a Csadoros vérszívó, mert nincs belőlük sok, és felkavarják az unalmas hollywoodi állóvizet. A szereplőkre visszatérve, Marshall Manesh sem okoz csalódást, és Mozhan Marnònak is igazán menő jeleneteket írtak, pedig nem sokat szerepel. Mindenkit másért lehet szeretni, vagy tartózkodni tőle, de az egyik legnagyobb karakter akkor is a macska - meg a kisfiú. Bámulatos, amit ezzel az állattal művelnek a filmben. Az előbbi képkocka baromi jó példa erre - minden benne van a szemében, és ez egyben megkoronázza a film végét is.

Azért is működik remekül ez a film, mert minden egyes képkockájára ráfoghatjuk, hogy bizarr, különös, és helyenként meglepő fordulatokat is tartalmaz, miközben a régi nagyok előtt is tiszteleg, nem pedig szembeköpi őket. Igen, a Grófos szálra gondolok, hogy ne vegyek el senkitől filmélményeket. És, ha már karakterek, Dominic Rains-t hiba lenne kihagyni a felsorolásból, mert ő is egy külön egyéniséget játszik, egy olyan fickót, aki aztán megéri a pénzét. Sokan nem tudják, de a rendezőnő, Ana Lily Amirpour is feltűnik az egyik jelenetben Rome Shadanloo oldalán.

Azoknak különösen tudom ajánlani a filmet, akik szeretik a régi westernek hangulatát, ugyanis ezt ötvözik a ponyvával, miközben horrorfilmként is simán megáll a lábán, és abból sem a gagyi, lerágott csont kategóriát képviseli, hanem a friss-minőségit. Mint nagyon sok film esetében, a zene itt is hasznos összetevőként funkcionál, és lényegében semmihez sem tudom hasonlítani, de kapunk itt valamiféle iráni rockszerűt és technót is tartalmazó egyvelegeket, amelyek még olajozottabbá teszik a jeleneteket.

Szóval így néz hát ki egy igazán jól összerakott film, ami nem a hírnévre vágyik, csak teszi a dolgát, és másfél órás kikapcsolódásban részesíti a nézőjét. Engem megvettek kilóra, bár ez bizonyára lejött, de a képi világát egyszerűen tanítani kellene, annyira rendben van. Pontok tekintetében egy halványabb 9/10-et szánnék rá, mert a nyolc nem tükrözné a valóságot. És persze óvatosan induljatok neki, mert ha már az előzetes sem tetszik, a filmnek nem sok esélye lesz.