Michael Peterson (Tom Hardy) egész életében arról álmodozott, hogy híres lesz. A forrófejű, huszonkét éves srác úgy gondolta, ennek legegyszerűbb módja, ha kirabol egy postahivatalt. Petersont azonban gyorsan elfogták, és hét év börtönbüntetésre ítélték. Végül több mint harmincnégy évet töltött rács mögött, ebből harmincat magánzárkában. A hollywoodi sztár, Charles Bronson nevet is itt vette fel. Hírnevét fékezhetetlen természetével, túszejtő akcióival szerezte. Az Egyesült Királyság legerőszakosabb rabjaként tartották számon, aki nemcsak a fegyőrökre, de a társaira nézve is állandó veszélyt jelentett.

A minap véletlenül akadtam rá Nicolas Winding Refn 2008-as filmjére, amelynek sztorija azonnal meggyőzött, hogy leüljek elé. Durva és nem hétköznapi filmről van szó, amelynek teljesen sajátos humorágyát nem is tudnám máshoz hasonlítani, és ezeket a jeleneteket nagyszerűen merész zenékkel kísérték. Már az első perctől tudtam, hogy az eredeti nyelvet kell választanom, mert ugyan nem váltottam át magyar hangra, de kétlem, hogy jónak mondható a szinkron egy ilyen alakítástól, amit Hardy tol. Az abszolút egyedi történetmesélést Refn számlájára írhatjuk, amely egészen jó darabig működött is, de egy idő után már nem élveztem ezt a kissé dokumentumfilmszerű tálalást.

Tom Hardy zseniális a címszereplő bőrében, akinek mimikáját és bajuszmozgatását nagyon érdemes megfigyelni, mellyel tiszteletet parancsol, persze a kopaszsággal ezt fokozzák. Így utólag nézve nem áll olyan távol Bane karakterétől, ugyanis Bronson is az elvek embere, csak sokkal őrültebb.

Az egyik legegyedibb börtönös filmnek indult, csak valahol félúton elfáradt, és az unalom utcájába hajtottam. Habár olyan módon tárják elénk az eseményeket, hogy amit vagy bírsz 10 perc után, vagy nem. Nálam ez utóbbi bizonyosodott be, pedig nagyon sok dolgot megmosolyogtam. Például a kétarcos jelenet egyértelműen állat, de amikor felcsendül az It's a Sin, konkrétan besírtam - ezt pozitívumként értsétek. Nem kérdés, hogy pihent filmről van szó, hiszen már magát Bronsont is elég megnézni, akivel mellesleg nem sikerült sem azonosulnom, sem pedig utálnom, és a kettő közötti út a legrosszabb. Ezek fényében nincs min meglepődni, hogy közel sem élveztem maradéktalanul a látottakat. Hirtelen többször jutott eszembe, hogy amolyan Sacha Baron Cohen őrültségű alkotásról van szó.

Őszintén szólva lehet, hogy az ízig-vérig angolsága zavart leginkább, pedig annyira jó dolgokat alkalmaztak benne. Például, mint már írtam, a történetmesélés elég egyedi, a vizes-épületes vágókép is elég jó, és még sorolhatnék ide jó néhány mozzanatot.

Azért kíváncsi leszek, hogy a rendező az Only God Forgives-re mennyit fejlődik, vagy mennyire kamatoztatta tudását 2008 óta, mert ugye a két film témája valamennyire azért hasonlít egymásra. Pihent és elvont film, amitől nem kevéssel vártam többet, ha már NWR foglalt helyet a fő székben, de részemről a 6/10-ben kimerül ez a történet.